Kamome, a végtelen erdő

13. fejezet

Kaolin és ő azóta sem említették egymás előtt a lány múltját. De Vid először gondolta úgy, hogy megérti a lányt, az pedig végre társként bánt vele. Az ünnepély után a napok nyugodtan teltek. Már rég érezte ilyen jól magát, hiszen távol volt a gondoktól és veszélytől. Kaolinnal sokat segítettek az ármániaiaknak. Vizet hordtak, vadásztak, és olykor a gyerekekkel is játszottak. Habár Vidnek továbbra is furcsa érzés volt, hogy bizonyos emberek még mindig különös tisztelettel tekintenek rájuk. De nem firtatta a dolgot, hiszen nem volt jelentősége. Azonban a Látónak szívesen fel tett volna pár kérdést. Tudni akarta a módját, hogy hogyan juthat vissza a világába, ráadásul visszatérő álma a nehéz köddel és a fekete-fehér foltokkal is nyugtalanította. Astrid azonban kerülte őt. Ha kérdezett, rövid válaszokat kapott, ha találkoztak, sosem nézett a szemébe és – mintha csak láthatatlan lenne –, kitért előle.

– Ez mi volt? – kérdezte Kaolin a talajba ékelődött tőrét kihúzva. – Azt mondtam a fába álljon, de te inkább tönkre tennéd a tőröm, azzal, hogy a vacak földbe hajigálod.

Vid felsóhajtott. Kaolinnal egy ideje a tőr használatát gyakorolta a szabadidejükben. Először idegenkedett tőle, hiszen ez olyan érzést keltett benne, mint ha ölésre képeznék ki – ami nem volt alaptalan gondolat -, de a kíváncsisága még is csak felül kerekedett iszonyatán.

– Sajnálom! Csak idegesít, hogy Astrid semmibe vesz. Ma is láttad, hogy milyen volt.

Kaolin összevonta a szemöldökét.

– Akkor meg menj, és beszélj vele, ne nekem duzzogj!

– De hát hogyan?

– Keresd meg a szobájában! Úgy is ott szokott egész nap álmodozni.

– Jövőbe látni.

– Tök mindegy.

– De...

– Menj már, vagy én rugdoslak el odáig! – vigyorodott el. – Amúgy sem vagy használható, ha egyszer nem tudsz koncentrálni.

– Kösz, Kaolin! Vacsorára visszaérek.

Mostanra már Vid is Mommilu vendégszeretetét élvezhette a házban ahol éltek. Kellemes népek voltak, és szívesen látták vendégül őt is.

Nem igazán tudta merre kellene mennie a Látó lakrészéhez, hiszen még sosem járt arra, de szerencséjére épp meglátta a néma lányt, aki ápolta őt a láz közepette.

– Lutécia! – Vid még az ünnepélyen tudta meg, a Látótól, hogy ez a neve. Lutécia mosolyogva fordult felé, és fejet hajtott.

– Jaj ne butáskodj, nem kell meghajolnod előttem, vagy ilyesmi! – Visszakozott. Tőle aztán igazán nem várta el, hogy az ármániaiak által kedvelt módon köszöntse. Lutécia kérdő tekintettel nézett rá.

– Ah...mindegy. Igazából csak arra voltam kíváncsi, hogy merre juthatok el a Látó kunyhójához. Most ott van, ugye?

A lány lelkesen bólogatott, és már húzta is a karjánál fogva tovább. Egészen egy nagyobb, kétemeletes kunyhóhoz vezette, az előtt azonban megtorpant. A bejáratot őrizték. Vid alig hitt a szemének, amikor meglátta, hogy az ajtó előtt két életre kelt fa jár fel-alá. Hatalmas termetük ellenére elég gyorsan, és szakadatlan iramban mozogtak. A fiú tátott szájjal meredt a különös lényekre, és csak Lutécia néma, de annál látványosabb derültségére kapott észbe, hogy milyen viccesen is festhet. Nehezen, de még is csak elfordította a tekintetét az őrökről.

– Hogy jutok be oda? – Lutécia vállat vont. Ezek szerint tovább még ő sem jutott a Látó nélkül. Vid mindenesetre úgy vélte megpróbálkozik vele, ha már idáig eljöttek. Megindult a fahídon a lények felé. Lutécia egy kis ideig habozott, de végül még is csak utána eredt. Mikor eléjük értek, azok megálltak, és rájuk meredtek. Legalább is Vid így gondolta, ugyanis nem volt arcuk. De még is borzongás futott végig benne, ahogy a fák fölébük magasodtak fenyegető ágaikkal. Tenni azonban nem tettek semmit, az viszont világos volt, hogy nem engedik majd egy könnyen át őket. Mégis mit lehet tenni két ilyen makacs fával?