Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

1. rész

Egy szobának sem nevezhető helyiségben ébredtem. Szürke falak, szürke padló, szürke plafon. Egyetlen bútor sem volt sehol. Kizárólag egy falhoz rögzített lánc volt, aminek a másik vége a kezemen volt. A hideg padlón feküdtem, fölöttem egy égő minimális, halvány fényt bocsájtott ki. Óvatosan megpróbáltam felülni, bár ahogyan felnyomtam magam a földről, a kezem megremegett, és visszaestem. Másodszorra viszont már sikerrel jártam, de megerőltető volt számomra ez az egyszerű mozdulatsor is. A falhoz húzódtam. Rettentően fáztam, remegtem. Szép lassan minden emlékem visszatért, hogy mégis mi történt velem, hol lehetek, miért vagyok itt. Hirtelen jött a felismerés, hogy egy vámpír elrabolt, és az egyetlen embert, aki még számított nekem, őt megölte. Itt merült fel bennem a kérdés, hogy mi értelme még élnem? Mi értelme létezni ebben a kegyetlen világban, ahol elvesztettem mindenkit, és egyedül maradtam? Bár napok teltek már el, még mindig reménykedtem, hogy ez az egész katasztrófa csak egy rossz álom. De legbelül tudtam, hogy ez nem így van. Ez a szörnyű valóság.
A néma csendet az ajtó nyikorgásának zaja törte meg. Ahogy kinyílt az ajtó, és még több fény jutott be, hunyorogva néztem a belépő alakot. Amint megláttam, hosszú fehér köpenyét, hosszú, ezüstös haját, és a mosolyát, tudtam, hogy ez az a vámpír, aki idehozott. Utáltam őt, bosszút akartam állni. De egy 12 éves gyerek, mégis mit tehetne egy szörnyeteg ellen? Kicsit közelebb húzodtam a falhoz, ahogy közeledett felém.

- Meg tudhatom a neved? - érdeklődött.

- Azumi - böktem ki. Úgy gondoltam, ha nem ellenkezem nem esik bántódásom. Hiába akartam meghalni, még nem volt itt az ideje. Még előttem volt valami, amit teljesítenem kellett, ami nem más volt, mint a bosszú.

- Örvendek - mosolyodott el. - Én Ferid vagyok.

Bár kedvesnek látszott, nem hagytam magamat megtéveszteni. A barátnőm gyilkosa állt előttem.

- Eléggé megszomjaztam - jött egyre közelebb, ezzel pedig gyorsan rájöttem arra, hogy miért is tűnt ennyire kedvesnek.
Kijelentését követően hatalmasat nyeltem. Tudtam mi következik. Minden maradék erőmet összeszedve felálltam, és az ajtó felé akartam rohanni, amikor valami visszarántott. Ekkor jöttem rá, hogy megfeledkeztem a láncokról, melyek fogva tartottam. Nem is értem, hogy hogyan is gondoltam ezt az egészet. Nevetséges volt, hogy ennyire kétségbeestem, és fel sem mértem a helyzetemet. Akari biztos jobban kezelte volna ezt a helyzetet. Ahogy a földre estem a láncoknak köszönhetően, már csak a fölémtornyosuló alakját láttam. Ahogy lehajolt, védekezően a próbáltam eltolni a kezeit, azonban megragadta a csuklóimat, és lenyomta a testem mellé. Képtelen voltam mozogni. Közelebb hajolt a nyakamhoz, én pedig mély levegőt vettem, felkészülve arra, ami rám vár.

- Kicsit lehet fájni fog - súgta a fülembe, amitől kirázott a hideg. Néhány pillanat múlva belém méllyesztette hegyes fogait. A hirtelen érzett furcsa, kissé fájdalmas érzéstől felszisszentem. Próbáltam kapálózni, de erősen tartott, így esélyem sem volt. Ahogy szívta a vérem, éreztem, ahogy kicsit meggyengülök. Egyre inkább kezdtem homályosan látni. Miután jól lakott leszállt rólam, és felállt.

- Lehet kicsit túlzásba estem - törölte meg a száját. - De úgysem halsz bele. Hamarosan visszanyered minden erőd. Viselkedj jól, még terveim vannak veled - mondta kísértetiesen, majd hátatfordított, és kilépett az ajtón, én pedig egyedül maradtam. Tehetetlenül, gyengén feküdtem a földön, és azon gondolkodtam, mikor ér már véget ez a pokol.

Pár nappal később...

Az erőmet visszanyertem, de minden egyes nap jött, és ivott a véremből. Én pedig minden egyes alkalommal tehetetlenül hagytam magam. Napjaim leginkább abból álltak, hogy a hátamat a falnak támasztva ültem egyik térdemet felhúzva és gondolkodtam. Jobb dolgom nem volt egy teljesen üres szobában. Azonban még mindig fogalmam sem volt, mi a terve velem, miért nem ölt meg még.