Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

2. rész

Néhány évvel később...

Eltelt néhány év. Ez idő alatt semmi izgalmas, semmi jó dolog nem történt velem. Sok dologra jöttem rá a rejtélyes vírus kitörése óta. Ilyen például az is, hogy nem minden felnőtt halt meg. Azonban azt mai napig nem tudom, hogy mi történt aznap valójában. Lett egy társam is, akit egészen megledveltem. A neve Mika, Krul Tepes, a vámpírkirálynő változtatta át. Hasonlít hozzám sok mindenben. Elveszítette a legjobb barátját, utál vámpír lenni, nem hajlandó vért inni. Szerencsés, hogy az ő barátja valószínűleg valahol még életben van. Csak meg kell találnia. Az unalmas napokon egész jól el szoktunk beszélgetni. Sokkal talpraesettebb, mint én. Rengeteg időt töltünk együtt, és ezért sokkal gyorsabban telik az idő. Bár nem mintha számítana, hisz örök életet kaptam, amit már most utálok és unok.

- Mika! - rohantam le a lépcsőn, amint megláttam a szőke hajú fiút. - Végre, hogy megtaláltalak. Kezdtem unni a rohangálást.

- Valami baj van? - emelte rám kék szemeit.

- Nincs semmi baj - nyugtattam meg. - Egyszerűen csak ismét össze kell szednünk pár ember - osztottam meg vele a feladatunkat. Láthatóan egyáltalán nem örült ennek, de már kezdett beletörődni, hogy mi is ő valójában, ahogy én is.

Összeszedtük magunkat, és a repülőhöz mentünk, amely elvisz minket a kijelölt helyre. Szinte végig némák voltunk az úton, nem beszéltünk sokat. Mika kifejezetten csendes volt.

- Minden oké, Mika? - törtem meg a csendet.

- Miért ne lenne? - válaszolt kérdéssel a kérdésemre.

- Olyan furcsán viselkedsz - néztem végig rajta, és próbáltam kitalálni, hogy mi lehet a baj.

- Évek teltek el mióta nem láttam Yuu-t. Ilyenkor, mikor küldetésre megyünk, lehetséges, hogy valahol a közelben van... - mondta el végül, hogy miért viselkedik ennyire különösen. Mindig is szomorúnak találtam az ő helyzetét. Nap, mint nap reménykedik abban, hogy meg fogja őt találni. Lenyűgöző számomra a kettőjük barátsága. Mindig Akarira és rám emlékeztet.
Válaszra nyitottam a számat, de megérkeztünk. A gépek leszálltak. Kiszálltunk, majd rögtön néhány lovast pillantottunk meg. Bár minket, vámpírokat nem támadnak, de az embereket, akikért jöttünk, annál inkább. Én és Mika egymásra néztünk egy pillanatra, majd nekik rontottunk. Gyors mozdulattal kerültem mögé, majd könnyedén leterítettem. Kicsit sem kellett megerőltetnem magam. Mégis megterhelőnek éreztem, a máskor gyerekjátéknak tűnő feladatot.
Nem értettem mi történik velem. Egyetlen lovas megölésétől nem gyengülhetnék le ennyire... Egyik pillanatról a másikra megremegtek a lábaim, majd térdre rogytam és vért köhögtem fel. Mika, mikor végzett a másik lovassal rögtön felém indult, hogy segítsen. Én közben egy kislány felé pillantottam. Ekkor megértettem, mi a problémám. Nagyon régen ittam vért. Azonban Ferid nem volt ott, hogy adhasson, nálam pedig egy csepp nem volt a véréből. Éreztem a fájdalmat, ahogy a testem vérért könyörög. Próbáltam elnyomni ezt az érzést, de nem tudtam. Egyre jobban és jobban erősödött bennem. Olyan határokat lépett át, amelyeket még soha. Küzdöttem ellene, de nagyon nehezen ment. Szörnyen kínzott, életemben nem éreztem még ilyen fájdalmat. Legszívesebben könyörögtem volna a halálért. És itt jött el az a pont, hogy fel kellett adnom a küzdelmet. Évekig küzdöttem ellene, de most nem győzhettem a testem felett. Felpattantam és neki rontottam a korábban említett kislánynak. Még hallottam, ahogy Mika utánam kiált, de már nem tudott megállítani. A lányt a torkánál fogva a földhöz szorítottam, ő pedig kapálódzott, de nem tudott moccani. Hallottam a könyörgését, sírását. De nem voltam önmagam ura. A nyakába mélyesztettem hegyes fogaimat, és elkezdtem szívni a vérét. Élveztem az ízét, és éreztem, ahogy a testemben lévő kínzó fájdalom alábbhagy, lassan pedig elmúlik. Mikor már nem fájt semmim eszméltem rá, mit is tettem. A gyerek még életben volt, sikerült leállnom időben. Hátraugrottam, a lány pedig felállt, és maradok erejével megpróbált elmenekülni, de összerogyott. Végül egy kisfiú segített neki.
Azonnal felpattantam a földről, és futásnak eredtem. Nem tudtam hová megyek, csak mentem. Nem mertem Mika szeme elé kerülni, nem akartam Ferid öntelt vigyorát látni. El akartam tűnni a világ elől, mielőtt mégtöbb embernek ártok.
A romos házak között szaladtam az utcán. Hátra sem néztem, csak mentem előre. Az egyik sarkon befordulva néhány embert vettem észre. Nem átlagos emberekről volt szó, fel voltak fegyverkezve. Az egyik annyira ismerős volt... Az a fehéres haj... Emlékeztetett valakire.