Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

11. rész

Hatalmas lendülettel indultam ki az ajtón. Gyors léptekkel szedtem az előttem lévő lépcsőfokokat, mivel késésben voltam. Rövidke séta után pedig odaértem, ahol a repülőgépek vártak ránk. Ellenőriztem, hogy a kardom az övemben van e, majd felszálltam az egyik gépre, és helyet foglaltam Mikával szemben, és két másik vámpír között. Én voltam az utolsó vámpír, akire vártak, így a gépek hamarosan fel is szálltak. Az út első fele néma csendben telt, ezt azonban én törtem meg.

- Ennyire utálsz? - kérdeztem a velem szemben ülő vámpírtól, utalva arra, hogy rám sem néz. - Semmi olyat nem tettem, ami miatt annyira utálnod kéne. És nézd! Itt vagyok. Ismét szenvedek veled együtt.

- Nem úgy néz ki, mintha annyira szenvednél - forgatta meg a szemét.

Beszélgetésünk hallatán néhány vámpír összesúgott. Főleg azért, mert mind jól ismertek engem. Nem voltam gyenge vámpír, így ők, egyszerű vérszívók kötekedni nem mertek velem. Inkább csendesen kibeszéltek a hátam mögött. Azt hitték így nem veszem észre, de még a vak is látta a feltűnő összesúgásaikat.
Végül szó nélkül hagytam Mika szavait, mivel megérkeztünk a megadott pontra. A gépek lassan leereszkedtek az egyik épület tetejére, mi pedig kiszálltunk. A tető szélére kiálltam, hogy megnézzem, mi is a feladatunk. Emberek voltak, ahogy sejtettem, de nem egyszerűek. Ezek katonák voltak...

- Nos, nincs semmi nehézkes a feladatunkban. Végeznünk kell velük - mondta az egyikünk. - Indulás!
Ahogy ezt kimondta mindenki egyszerre leugrott a tetőről rajtam kívül. Azonnal elkezdődött az öldöklés. Mikára egyszerre többen támadtak, így úgy gondoltam muszáj lesz cselekednem.

- Kard, idd a véremet! - fogtam meg a fegyveremet. Ezt követően behunytam a szemem, majd levetettem magam a tetőről.
Az egyik Mikát támadó emberrel a földre érkezésem pillanatában végeztem. Majd a következő suhintással a mellette álló ember életének vetettem véget. A harmadik pedig egy pillanatra rámnézett, majd Mika egy szúrással végzett vele.

- Egyedül is megoldottam volna - vonta meg a vállát.

- Ja, láttam - forgattam meg a szememet, majd átléptem az élettelen testek felett. Körbenézve láttam, hogy egy kissé ismerős szempár bámul engem. Nem ismertem személyesen, de nem egyszer futottunk össze az Démon Hadsereg főhadiszállásán. Nagyon is jól tudta ki vagyok.

- Azumi, kapd el! - parancsolt rám a vámpír, aki vezette az egész támadást. Nem tudtam miért pont engem küld. Valószínűleg látta az összenézésünket, és egy jó alkalom tesztelni, hogy hűséges vagyok e.
A kardomat megszorítva megindultam felé.

- Élve - szólt utánam a parancsát kiegészítve.
Kicsit megrémültem. Ismét készült előtörni belőlem az ember. De nem akartam engedni. Gyorsan szedtem a lábaimat, gyorsabban, mint ő. Egy óvatlan pillanatban megbotlott. Bár hasra esett próbált kétségbeesetten kúszni. Én megragadtam a lábát, és visszahúztam, ő pedig átfordult a hátára. Láttam a könyörgő tekintetét.

- Azumi... Azumi, ugye ez a neved? - kérdezte remegő hangon. - Ha hagysz menekülni, szólok Shinyának. Ők egészen biztosan megmentenek.

- És ki mondta, hogy meg kell menteni? - guggoltam le hozzá.

- E-Elárultál minket? - remegett meg a hangja. Szerettem volna futni hagyni, elengedni. De nem tehettem. A hátamon éreztem a vámpírok éles pillantását. Tisztában voltak, hogy innentől kezdve arra, hogy ő győzzön szinte semmi esély nincs. Nagyon is jól tudnák, ha megkegyelmeznék neki.

- Sajnálom - suttogtam szomorúan. - Ne ellenkezz kérlek, mind a kettőnknek könnyebb lesz - mondtam, majd egy gyors mozdulattal a felemeltem a lábamat, meglendítettem, majd belérúgtam, hogy eszméletét veszítse. Igyekeztem minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Tudtam, hogy ami a vámpírok kezei között rá vár, az nem egy gyermek álom.
A lábánál fogva odahúztam a parancsot kiadó vérszivó elé.