Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

10. rész

Levettem magamról véres, megtépett, néhol már lyukas ruhámat. Búsan néztem arra az egyenruhámra, ami számtalan emlék képviselője lett rövid idő alatt. Szomorú mosollyal gondoltam vissza, hogy mennyire nem szerettem volna viselni. Most pedig bármit megtennék, hogy újra büszkén hordhassam. Nagyon hiányozni fog minden pillanat, amellyet a csapattal tölthettem, még akkor is, ha nem volt valami hosszú idő. Rövid idő alatt rettentően megkedveltem őket, elnyerték a bizalmamat, amire nagyon kevés ember volt képes. Csak remélni tudtam, hogy minden rendben van velük, és azt is, hogy minél előbb csak egy távoli emlék maradok nekik, mert kevés esélyt látok arra, hogy vissza tudja térni hozzájuk. Magamra húztam a fehér egyenruhát és köpenyt. A korábban levetett ruhámat gondosan összehajtogattam, és behelyeztem a szekrénybe, ahonnan a másikat kivettem. A kapucnit a fejemre húztam, majd kisétáltam a szobából, és Ferid haralmas palotájának bejárata felé indultam, hogy minél előbb elhagyhassam ezt a helyet, és nyugodtan sétálgathassak.
Ahogy nyitottam ki az ajtót, hogy kilépjek rajta, lépteket hallottam magam mögül. Idegesen sóhajtottam, mert semmi kedvem nem volt ahhoz a személyhez, aki most mögöttem állt.

- Mit akarsz Ferid? - kérdeztem hideg hangon, hátra sem fordulva, miközben a kapucnit lehúztam a fejemről.

- Gondoltam már szomjas lehetsz, hisz elég gyengének tűnsz - lépett közelebb hozzám. - Látom a lépteiden, ahogy néha megremeg a lábad. Itt nem kell visszafognod magad. Annyit ihatsz, amennyit szeretnél, csak egy szavadba kerül, és akármelyik gyerek vérét megkaphatod - suttogta a fülembe, amitől kirázott a hideg.

- Ne-nem vagyok szomjas - ráztam meg a fejemet, miközben a hangom megremegett. Még én magam sem hittem el, amit mondtam.

- Tudod, hogy miben egyeztünk meg, nem? - hajolt továbbra is a fülemhez. - Az egyezség szerint elengeded végleg minden maradék emberi éned - emlékeztetett.
Hatalmasat sóhajtva megfordultam, és kivettem a kezéből a vérrel teli poharat.

- Kössz - vágtam oda neki flegmán, ő pedig csak egy önelégült vigyorral figyelte, ahogy belekortyolok a vérbe. Szemeim kitágultak, és egy pillanatra az egész testem lemerevedett. Minden pillanatát kiélveztem, ahogyan a nyelvem megízleli a vért, majd lefolyik a torkomon. Mohó módon kezdtem inni a pohárban lévő folyadékot, és pár pillanat múlva egy csepp sem maradt a pohárban. A számat letöröltem, majd hátatfordítottam, és sietős léptekkel elhagytam az épületet. Minden erőmmel próbáltam elnyomni a bűntudatot, ami szinte szétmarcangolt belülről. Úgy éreztem, hogy nem volt más választásom, csak így tudom elérni a célomat. De mindig van más választásod... Mika így gondolta. És rettegtem attól, hogy tényleg igaza van, és megint egy rossz döntést hoztam, ezzel tovább haladva ismét a lehető legrosszabb úton. Azonban mostmár hoztam egy döntés, ami végleges. Mindegy mi lesz a vége, végig kell csinálnom. Nem hátrálhatok meg.

Az épületből kiérve elémtárult a már jól ismert város. Az épület előtti lépcsőn lassú léptekkel sétáltam le, és jól megfigyeltem a város minden kis részletét. Nem idézett fel bennem sok jó emléket. A hideg kirázott attól a tudattól, hogy valószínűleg most rengeteg időt kell itt eltöltenem ismét. Aztán az is meglehet, hogy örökke az otthonommá válik. Az utolsó lépcsőfokról lelépve a macskaköves úton indultam meg egyenesen. Az utcai lámpák fénye bevilágította az egész helyet. Egész kis hangulatos lett volna a város, ha nem tudtam volna, hogy mi is zajlik itt valójában. Ismét fejemre húztam a kapucnit, hogy minél kevesebb látszódjon az arcomból, hisz mostmár szinte minden vámpír ismer, tudja ki vagyok. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhány gyerek az út közepén beszélget. Ahogy közeledtem feléjük mind arrébb mentek utat hagyva nekem. Egy kivételéve. Egy viszonylag idős, kb 16 éves lány állt velem szemben. Hosszú szőke tincsei vállára omlottak, és kék szemeivel szúros tekintettel nézett rám. Karjait összefonta maga előtt. Én megtorpantam előtte, várva, hogy félre lépjen.