Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

5. rész

Beléptünk egy lakórész szerűségbe, ahol egy kis konyhába nyílt a bejárati ajtó. Belépve megpillantottam az asztalnál ülő embereket, akik vélhetően Shinoa csapatát képezték.

- Nos, emberek... Bemutatom a csapatunk új tagját! - nézezt rám vidáman, én pedig kissé kínosan éreztem magam. - Ő itt Azumi - mutatott be. - Mint jól tudjátok, egy vámpír. Bár Shinya szerint teljesen megbízható. Azonban bármi történik is, ő a mi felelőségünk - tájékoztatta őket a feladatukról. - Azumi, ők pedig Yuu, Yoichi, Kimizuki és Mitsuba - mutatott végig rajtuk.

- Miért kell együtt dolgoznunk egy vámpírral? - kérdezte kicsit sem kedvesen Mitsuba.

- Ez volt Guren parancsa - felelte Shinoa.

- Én nem bízom benne - mondta Kimizuki, és végig nézett rajtam. - Mi biztosít afelől, hogy nem támad ránk? Ha olyan helyzetben kap el minket, egy szempillantás alatt végez velünk.

- Nem hittem, hogy ezt mondom, de Kimizukinak igaza van - fonta össze maga előtt a karjait Yuu.
A sok bizalmatlan megjegyzéstől kissé megrémültem, és rosszul esett, hogy ennyire tartanak tőlem.

- Hé, srácok! - szólalt meg végül Yoichi is. - Ne legyetek már ennyire bizalmatlanok vele szemben. Semmit nem tudunk még róla. Ha veszélyes lenne, Guren már rég végzett volna vele.

- Nekem sem teljesen van ínyemre, hogy veletek kell dolgoznom - vallottam be. - De muszáj. És nem ölök embereket szórakozásból.

Azt már inkább csak magamban tettem hozzá, hogy ha annyira végezni akarnék velük, már rég megtehettem volna, de tényleg nem állt szándékomban ilyet tenni.

- Foglalj helyet köztünk - mutatott mosolyogva az egyik szabad székre Yoichi.
Én pedig némán leültem.

- Kérsz valamit inni? - fordult hozzám ismét a barna hajú fiú.

- Te ezt most tényleg megkérdezted egy vámpírtól? - rázta meg a fejét Kimizuki.

- Oh, tényleg - dörzsölte meg kínosan a tarkóját Yoichi. - Bocsánat.

- Ezért nem kell bocsánatot kérned - vontam meg a vállam.

- Nem félsz attól, hogy mit fognak veled tenni a vámpírok az árulásodért? - tette fel hirtelen a kérdést Yuu.

- Őszintén, nem tudom. Van bennem félelem miatta, de próbálom elnyomni magamban - válaszoltam egyszerűen, de őszintén. Mert tényleg így gondoltam. Nem éppen nézik el az árulást a vámpírok. Nem is gyakran fordul elő. Nem nagyon hallottam még ilyet. Én vagyok az egyetlen hülye, aki ilyet mer tenni...

- Mit tennének veled? - érdeklődött Yuu. - Megölnének?

- Azt csak akarnám - nevettem fel. - Egészen biztosan könyörögnék a halálért - váltottam kicsit komolyabb hangnemre. - A vámpírok nem a kegyelmességükről híresek.

- Úgysem tudod örökké titkolni - szólalt meg Mitsuba is. - Miért jöttél ide, miért nem a halált választottad? Kétlem, hogy ne lenne hátsószándékod. Hülye lennél csak úgy elárulni őket.

- Nincs semmi hátsószándékom - ráztam meg a fejemet. - Legbelül nem vagyok vámpír. Legalábbis nem akarok az lenni - bizonygattam, de látszólag nem akartak hinni nekem. Persze teljesen érhető volt, mégis szörnyen éreztem magamat. Úgy éreztem magamat, mint akin egy átok ül. A testem és a lelkem szinte teljesen más. Az emberek pedig a külső alapján ítélnek sokszor, és ez most sincsen másképp.

- Szerintem most megyek - álltam fel, majd betoltam a széket, ahol ültem. - Azt hiszem még találkozunk - néztem vissza rájuk az ajtóból, majd kiléptem rajta, és becsuktam magam mögött. Nagyot sóhajtottam. Rá kellett jönnöm, hogy nehezebb lesz elnyerni a bizalmukat, és normális életet élni, már amennyire lehet ebben a világban.