Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

4. rész

- Shinya! - kiáltottam fel, ahogy megláttam.
Egy székhez volt kötözve, szája be volt ragasztva. Mögötte egy férfi állt késsel a kezében. - Most azonnal eresszétek el! - fordultam idegesen Kureto felé.
Szinte nem hittem a szememnek, hogy ez az undorító alak a saját öccsét akarja felhasználni ellenem. Ennyit jelent neki az ő, vagy bármelyik másik ember élete?

- Előtte lenne néhány kérdésem hozzád - mosolyodott el. Legszívesebben arcon vágtam volna, de erre nem volt lehetőségem. Igyekeztem épp ésszel gondolkodni, és felmérni a helyzetet. Ha én most neki támadnék, azzal aláírnám az én, sőt, talán Shinya halálos ítéletét is.

Aggódva néztem a fiú felé, aki ahogy láttam nyugott tudott maradni a helyzet ellenére is. Tekintetéből leszűrtem, hogy bízik bennem, de én magamban annál kevésbé.

- Az első - kezdte Kureto. - Hány éves vagy?

- 16 - válaszoltam egyszerűen minden ellenkezés nélkül.

- Mióta vagy vámpír? - folytatta a faggatásomat.

- 12 évesen változtattak át, pár napja ittam először emberi vért - feleltem minél részletesebben, hogy ne tudjon mibe belekötni semmibe.

- Úgy érzem, átérzed a helyzetet. Okos és megfontolt vagy - dícsért meg, bár nem tudtam, hogy ezt annak vegyem e. - Következő kérdés - folytatta. - Mondd el részletesen, mi történt a legjobb barátnőddel, akinek ha jól tudom Akari volt a neve.
A kérdés hallatán ismét előtörtek bennem az emlékek, amit minden egyes alkalommal nehezen nyomok el magamban. Még hallottam, ahogy szólitgatnak, de képtelen voltam válaszolni. A fülem sípolt, és olyan érzésem volt, mintha zuhannék a sötétségben. Majd egyik percről a másikra ismét a régi szobámban voltam. Láttam, ahogy megölik Akarit. Ahogy elszáll belőle az élet... Ahogy élettelenül terül el a földön. Ismét a teste fölött zokogtam.
Az emlékképek amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen el is tűntek. A valóságba visszatérve eszméltem rá, hogy a földön térdelve meredek magam elé. Ahogy felnézem láttam, ahogy Shinyába a mögötte álló ember belevágja a kést, ő pedig fájdalmas arcot vág.

- Ne! - ordítottam fel, miközben felpattantam a földről. A lábam kissé megremegett, de sikerült állva maradnom. - Hagyják békén!

- Akkor válaszolj! - szólt rám parancsoló hangon.

- Én... Ne- - kezdtem bele, de ismét parancsot adott a Kureto mellett álló lány a férfinek, hogy vágja Shinya hátába a kést.
- Elmondok mindent, tényleg, csak hagyják békén! - kérleltem könyörögve, szemeim pedig könnybe lábadtak. - Egy vámpír végzett vele, név szerint Ferid, mikor a házunkban tartózkodtunk. Én tehetetlen voltam... Nem tudtam megmenteni - hadartam el, és igyekeztem erős maradni, de elképesztően nehéz volt. Gyűlölte magamat hogy Shinya szenved a gyengeségem miatt. - Még valamit szeretnének tudni? - kérdeztem mostmár kissé higgadtabban, mivel a válaszomra elégedetten bólintott.

Kureto némán hátrafordult a lányhoz, és intéssel jelezte, hogy vége. Shinyát elengedték, és mindenki elhagyta a helyiséget. Lassan, a sokk hatása alól felébredve Shinyához siettem.

- Annyira sajnálom! - térdeltem mellé, miközben ő a hátát a falnak döntve ült.

- Nem kell... A bátyám, Kureto szeret túlzásokba esni. Kész őrület ez a család, nem igaz? - nevette el magát. Hihetetlen volt, hogy még ebben a helyzetben is képes nevetni.

- Miért viseled el ezt?

- Meg van rá az okom - sóhajtott. - De hidd el, nem lett komoly bajom.

- De megölhettek volna!

- Nem - rázta meg a fejét. - Csak, ha nem beszélsz.

Jól esett ez a bizalom, amit belém fektetett. Sokat jelentett, hogy még mindig képes hinni nekem és szinte vakon megbízni bennem.