Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

15. rész

A mesékben a hősök mindig győznek, mindig képesek a legrosszabb helyzetből is kimászni bármilyen reménytelennek tűnik is az. Szinte mindent kiráznak a kisujjukból. Kisgyerekként én is hittem ezekben a mesékben, mint mindenki más. Elhittem, hogy vannak hősök, és én is szerettem volna az lenni. De ez a valóság, amely kegyetlenebb bármi másnál. Ebben a "történetben" nincsenek hősök, és valószínűleg boldog befejezés sincs. Szeretnék egy olyan hős lenni, mint amikre felnéztem gyerekkoromban. Szeretném, ha rám is felnézne valaki. De mindegy, hogy hogyan próbálkozom, mindig ugyanott lyukadok ki, mindig zsákutcába kerülök, ahonnan nincs kiút. Hiába találtam idáig mindig újabb és újabb rejtett kijáratot, ahol megmenekülhettem, nem lehet mindig ekkora szerencsém. Egyszer tényleg nem lesz kiút, és ott véget ér az én történetem...

_____

Lassú léptekkel sétálgattam a számomra már ismert folyosókon, és az ablakokon bámultam kifelé. Néhány régi épületre is rálátást nyertem innen. Szomorú volt látni az omladozó épületeket, melyek egykor a csodálatos városunk fontos részeit alkották.
Világéletemben híres voltam arról, hogy a múlton rágódom, amivel magamat is kikészítettem, de mégsem tudtam soha változtatni. Helyesbítve: nem is nagyon próbáltam meg. Soha nem értettem az olyan embereket, akik egy vállvonással továbblépnek. De azt hiszem itt az idő, hogy igazán akarjam, és megpróbáljam elengedni a múltat. Már nem lehet megváltoztatni, már nem tudom visszahozni a szeretteimet, nem tudom meg nem történté tenni a katasztrófát, nem lehetek már ember. De mit számít, hogy mi volt a múltban? A jelen és a jövő az, ami számít. Ez az a hozzáállás, amit meg kéne tanulnom követni végre.
Ahogy az ablakon néztem ki, egy halvány alak rajzolódott ki előttem. Akari volt az, aki büszkén mosolygott rám, és biccentett egyet. Az arcomon egy könnycsepp gördült le, miközben a kezemet emeltem, hogy megérintsem, de ahogy pislogtam egyet, Akari már el is tűnt.
Hatalmas sóhajjal leengedtem a kezemet. Ahogy megfordultam ijedtemben megugrottam.

- Minden rendben? - nézett rám Shinya aggódva.

- Persze - töröltem le a könnyeket az arcomról. - Már amennyire most ez lehetséges - tettem hozzá.

- Akkor jó - akarta láthatóan ezzel lezárni a beszélgetést, de én nem engedtem neki. Már tovább indult, mire én képes voltam kinyögni valamit.

- Shinya! - kiáltottam utána, mire ő visszafordult felém. - Tudom, hogy elvesztetted a belémvetett bizalmadat, tudom, hogy csalódtál bennem, és pofátlanság ilyet kérnem ezek után, de kérlek, adj még egy esélyt! - néztem rá könyörgő tekintettel. - Most utoljára kérlek erre, ha elrontom, ha hibázok, akár meg is ölhetsz, vagy átadhatsz a vámpíroknak, az embereknek, akiknek csak akarsz. Ez az egyetlen kérésem tőled, hogy adj egy utolsó esélyt.

Láthatóan meglepődött a hirtelen felindulásomtól, de elgondolkodott. Arácról mégsem tudtam semmi mást leolvasni, így nagyon féltem, hogy a válasza egy határozott nem lesz.
Talán 2-3 percig néztük egymást szótlanul, mire Shinya végül mondandóra nyitotta a száját.

- Legyen - fonta össze maga előtt a karjait. - De tényleg ez az utolsó esélyed. Én bízok benned Azumi, ahogy mindig is tettem. És szeretnék hinni neked, szóval bizonyísd, hogy most jól döntöttem.

- Köszönöm - mondtam teljesen megkönnyebbülten. Legszívesebben odarohantam volna, és megöleltem volna, de végül nem tettem. Úgy érzem, hogy ahhoz még nem állt eléggé helyre a barátságunk.

- Van valami terved a jövőre nézve? - érdeklődött, miközben közelebb jött hozzám, hogy ne a folyosó két végéről beszélgessünk egymással.

- Támogatlak titeket, és igyekszem segíteni - feleltem egyszerűen. - Ennél jobb ötletem nincs, és igazából mindig is ez volt a célom. Az egyedüli probléma itt a vámpírokkal és Kuretoékkal van. Ha valami olyat teszek, akkor Ayane meghal. A vámpírok pedig már csak arra várnak, hogy elfogjanak, és a második árulásomért meglakoljak - vázoltam fel a jelenlegi helyzetet. - Félek, hogy mi fog történni, bár igyekszem a lehető legjobb döntést hozni, de ebben soha nem voltam jó - vallottam be.

- Értem - bólintott - Vigyázz Kuretoékkal - jegyezte meg halkan. - Sokkal veszélyesebbek néhány dologban, mint a vámpírok.

- Ezt volt már lehetőségem megtapasztalni - húztam el a számat. - De vigyázni fogok. Most viszont megyek. Átöltözök és beszélek Gurennel. Van néhány kérdésem hozzá, ami nem várhat.

- Még találkozunk - mondta, majd hátat fordítva elindult, én pedig hasonlóan tettem, csak a másik irányba.

_____

A már jól ismert szobám ajtaján belépve ismerős érzés fogott el. Furcsa volt újra itt lenni. Rengeteg minden megváltozott azóta, mióta utoljára itt voltam. Rövid ideig volt ez a helyiség a szobám, mégis ezernyi emlék kötött ide. A szekrényhez léptem, amiből kivettem egy, még az utolsó ittlétem során beakasztott egyenruhát, majd magamra húztam, a másikat pedig a sarokba hajítottam.
Nem sokat időztem a szobámban, rögtön megindultam Guren keresésére. Azon kívül, hogy bocsánatot kellett tőle is kérnem, rengeteg kérdés foglalkoztatott.

_____

A folyosókat járva kerestem, mikor szó szerint egyenesen belébotlottam. Az egyik sarkon befordulva neki ütköztem, és hátraestem.

- Kit látnak szemeim - fonta össze maga előtt a karjait Guren. - Itt van a halottnak hitt vámpír, akiért rengetegen aggódtak, majd mikor felbukkant képes lett volna végezni velem - nevetett fel a mondandója végén gúnyosan. - Hatalmas csalódást okoztál Azumi. De mit vártunk egy vámpírtól? Lenyűgöző, hogy még engem is sikerült átverned, és elnyerted a bizalmamat.

Mindegy egyes szava nagyon fájt és bántott. Valahol igaza volt, hisz tényleg megtámadtam őt, hogy a vámpírokat segítsem. De valójában minden igaz volt, amit tettem és mondtam még mielőtt a vámpírok elkaptak.

- Guren - álltam fel a földről. - Nem tagadom, tényleg megtámadtalak, hirtelen hozott, meggondolatlan döntés volt. Nagyon sokáig az volt a tervem, hogy a vámpírok bizalmába férkőzöm, majd bármi áron, de visszatérek hozzátok, azonban közben teljesen elveszett belőlem a maradék emberség. Próbáltam végül beletörődni, hogy vámpír vagyok, de Ayane és Mika sokszor emlékeztettek az emberi énemre, így teljesen össze voltam zavarodva. Értelmetlen, egymásnak teljesen ellentmondásos dolgokat tettem. Tisztában vagyok azzal, hogy óriásit hibáztam. Nem várom el, hogy megbocsájts, elhidd, amit most mondtam, de azt igen hogy tudd, hogy minden cselekedetem és szavam igaz volt, amit tettem és mondtam még mielőtt Ferid elkapott engem.

- Nem igazán tudok hinni neked - vonta meg a vállát. - Nincs semmi biztosíték arra, hogy nem fogsz hátba támadni. Mindegy, hogy amit tettél meggondolatlan döntés volt-e vagy sem. Minden döntésnek súlya van, ezt te is jól tudod. Ha végzel valakivel odaállsz a hullájához, hogy "sajnálom, meggondolatlan döntés volt"? Ha én lennék Kureto, már halott lennél. De nem én vagyok, és neki pedig szüksége van rád. Sok szerencsét a továbbiakban vámpír - zárta le ezzel a beszélgetésünket. Én pedig nem vitatkoztam, nem könyörögtem, győzködtem tovább. Beletörődve hátatfordítottam neki, majd elindultam vissza a szobámba. Továbbra sem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni, de igyekeztem minél előbb kitalálni valamit. Még mielőtt újra hibázok vagy túl késő lesz...