Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

Prológus

- Gyere Akari! - fogtam meg a csuklóját, és kezdtem el magam után húzni.

- Jó-jó, nyugi. Jövök már! Csak engedj el! - húzta ki a kezét a szorításomból, én pedig lassabb tempóra váltottam.

- Ma meddig érsz rá? - kérdeztem, miközben egymás mellett sétáltunk.

- Egész nap. Szerencsére nincs sok leckém.

A park kapuján belépve rögtön a szokásos helyünkre siettünk. Leültünk az egyik fa tövébe, mint mindig. A környezet gyönyörű volt. Tele volt színes virágokkal, rengeteg különféle élőlénnyel. Hétköznap viszonylag kevés ember fordult meg itt, így nem volt akkora hangzavar.

Képesek voltunk órákon keresztül itt ülni és beszélgetni, vagy csak csendben élvezni egymás társaságát. Ma sem volt ez másképp. Már ment le a nap, de mi még mindig nevetgéltünk, és beszélgettünk olyan dolgokról, amikről minden velünk egykorú. Sokszor kerültek komolyabb témák is szóba, de egyikünk sem bánta, hogy ezeket is van kivel megbeszélnünk.

- Hé, Akari - váltottam komolyabb hangnemre - Köszönöm, hogy itt vagy nekem. Nélküled minden egyes napom rettentő unalmas lenne - mosolyogtam rá hálásan.

- Szintúgy - bólintott. - Ne merj soha magamra hagyni.

- Nem foglak. Ebben biztos lehetsz. Ameddig világ a világ, én itt leszek melletted - bámultam a lemenő napra.

- Barátok örökké... - suttogta.

- Barátok örökké - ismételtem meg.

Nem sokkal később elindultunk hazafelé, hisz már sötétedett, holnap pedig iskola volt. Egy szokásos utca sarkon megálltunk és elköszöntünk egymástól, majd két különböző irányba indultunk haza.

Azóta, minden egyes nap ez a beszélgetés újra és újra lejátszódik a fejemben.

December...

- Szia Akari - nyitottam ajtót, majd megöleltem.

- Már nagyon hiányoztál - ölelt vissza.

- Gyere beljebb, mielőtt megfagysz teljesen - hívtam be látva a reszkető barátnőmet, akinek ruháját fehér hópelyhek díszítették.

Ő belépett az ajtón, én pedig becsuktam mögötte azt. Levette a cipőjét, átvettem tőle a kabátot, amit felakasztottam a fogasra, majd a nappaliba mentünk. Ameddig én raktam egy kevés fát a kandallóra, ő helyet foglalt a kanapén, majd leültem mellé én is.

- Boldog karácsonyt - adtam neki egy gyönyörű képkeretet, benne az egyik kedvenc közös képünkkel, és rajta egy piros masnival.

- Köszönöm - mosolygott rám, majd ő is a kezembe nyomott egy kis ajándékot. Egy dobozka volt. Kinyitottam, és egy egyszerű, de gyönyörű ezüst karkötő volt benne. Kivettem a dobozból és rögtön a csuklómra csatoltam.

- Ez gyönyörű - nézegettem. Válasz helyett csak felemelte a kezét és felém mutatta. Az ő karján is az enyémhez hasonló volt.

- Bármi lesz is, ez mindig emlékeztessen arra, hogy a legnagyobb gondban, a legrosszabb helyzetben is ott vagyok melletted - mondta, én pedig hálásan és egyben meghatódva néztem rá.

- Na, de... Van valami nasid?

- Nem is te lennél, ha ezt nem kérdezted volna meg - nevettem fel. - Körül nézek - indultam el a spejzba.

Sokáig nézelődtem, hogy mit is vigyek vissza. Karácsony miatt anyáék mindenféle jót bevásároltak, és alig tudtam dönteni.
Végül két csomag chipsel tértem vissza, és egy üveg vízzel. De mielőtt leültem volna, a tv melletti üvegszekrényből két poharat kivettem, majd a kanapé előtti üvegasztalra helyeztem.