Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

12. rész

A vért törölgettem a csizmámról, mikor közeledő léptek hangjára lettem figyelmes. Meglepetésemre nem Ferid volt, hanem Az általam már jól ismert lány, akivel néhány napja beszélgettünk, előtte pedig az utcán futottunk össze.

- Szia, Azumi - intett nekem. Legszívesebben én is mosolyogva viszonoztam volna, azonban nem voltam olyan hangulatban, így csak lazán intettem neki. - Jól vagy? - nézett rám aggódó tekintettel.

- Pont te kérdezed? - kérdeztem vissza. - Tudtommal nem nekem isszák minden egyes nap a véremet.

- Nem csak... Annyira letörtnek tűnsz - húzta ki az egyik közelben lévő széket, majd leült oda, ahol éppen a csizmámat tisztogattam guggolva.

- Vámpír vagyok, nincsenek érzéseim - vontam meg a vállamat, majd az egyik lábbelit félre tettem, mert teljesen tiszta volt.

- Nagyon jól tudom, hogy nem olyan vámpír vagy, mint a többiek.

- Na jó, igazad van - sóhajtottam, és továbbra is sikáltam a fekete anyagról a vért.

- Az ott... Vér? - pillantotta meg a csizmámon, és a rongyon is a vérfoltokat. Nem válaszoltam, mert jól tudta ő is, hogy az. - Mi történt? - guggolt le ő is mellém, majd a kezét a vállamra helyezte. Én válaszra sem méltatva törölgettem egyre idegesebben a cipőmet, miközben lesöpörtem a kezét. Ő erre megragadta a csuklómat, és elhúzta előlem a csizmát. - Figyelj, ha nem akarod ne mondd el, de tudd, hogy én szívesen meghallgatlak bármikor. Ne érdekeljen, hogy te kívülről vámpír vagy. Belülről továbbra is ember.

- Én ebben nem lennék olyan biztos - ráztam meg a fejemet. - Már nem - tettem hozzá, majd egy egyszerű mozdulattal kihúzta a kezemet a szorításából. Felálltam, majd felhúztam a csizmáimat. - Véget vetettem egy ember életének a kérésére, de miattam került bajba. Ismét vér tapadt a kezemhez - mondtam el végül, hogy mi is történt. Egy ideig gondolkodott, hogy mit mondjon, majd felállt és a szemembe nézett.

- Gondolj arra, ha nem vetettél volna véget, akkor is meghalt volna. Ezt hozta a sors, fogadd el, törődj bele, lépj tovább és élj.

- Hogy hívnak? - kérdeztem meg hirtelen, a semmiből, amit már az elején meg kellett volna, hisz most jöttem rá, hogy a nevét sem tudom.

- Ayane.

- Szép név. Örülök, hogy megismerhetlek - eröltettem mosolyt az arcomra a sok rossz dolog után.

Beszélgetésünket a rövid néma csend követte. Nem volt kínos, kifejezetten jól esett. Azonban ezt a csendet nem sokkal később én törtem meg.

- Szerinted miért szenvedünk ebben a világban, ahelyett, hogy a halált választanánk? - néztem a szemébe.

- Mert a végsőkig reménykedünk egy jobb életben, egy szebb jövőben - vágta rá azonnal. - Így nincs más választásunk.

A halál mindig ott van lehetőségnek, de azzal feladunk mindent. Annyira könnyű dolog, a világon az egyik legegyszerűbb. Mégis rémisztő ez a szó. Legalábbis számomra mindig is az volt. Sokszor akartam meghalni, hisz nem találtam meg az okot arra, hogy éljek, és csak úgy sodródni a semmiben szörnyű érzés. De soha nem folyamodtam ehhez. Kicsit féltem tőle, kicsit pedig tartottam, hogy csalódást okoznék Akarinak.

- Miért nem félsz tőlem? - kérdeztem értetlenül. - Még sok vámpír is tart tőlem, hisz képes voltam elárulni őket, hiába voltam tisztában minden következménnyel. Egy veszélyes örült vagyok. Te mégis... Emberként itt állsz most előttem, és segítessz is nekem. Nem értelek - ráztam meg a fejemet.

- Nem bántassz, és ha akarnál, már rég megtetted volna. Tudok rólad dolgokat, amik megváltoztatnak mindent, még azt a tényt is, hogy egy vámpír vagy. Innentől kezdve nincs okom rettegni tőled - mosolygott rám.