Két világ között ragadva [Owari no Seraph ff.]

13. rész

Eltelt néhány hónap. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy a tervem nem fog megvalósulni. Soha többé nem láthatom Shinyáékat, vagy ha mégis, akkor sem egy oldalon fogunk harcolni. A remény egyre inkább elveszett, de teljesen nem tűnt el belőlem. Az emberséget egyre kevésbé érzékeltem magamban. Már nyoma sem volt a vér ivás utáni bűntudatnak, és ha a feladat azt kívánta, hideg vérrel öltem embert. Hiába voltam tisztában a tetteimmel, hiába akartam, hogy előjöjön a bűntudat, egyszerűen mintha teljesen eltűnt volna. Rühelltem azt az érzést, most mégis teljes szívemből vágytam rá. Ayane rengetegszer meglátogatott, és Mikával is sokat beszéltem. Talán egyedül ő miattuk voltam még képes hinni a célom sikerében. Mind a ketten tartották bennem a lelket, amiért nagyon hálás voltam nekik. Persze Akari is mindig mellettem van. Már évek óta végig kíséri az életem nehéz szakaszain, mégha nem is látom, nem is állhat itt mellettem. Nem adhatom fel, hisz Akari csalódna, Ayane és Mika szintén. Már csak ők tartották bennem a lelket.
Még csak néhány éve, hogy vámpír lettem, és nem olyan rég vagyok teljes értékű, mégis már most unalmas az örök élet. Ott volt a szomorú tény, hogy a barátaim mellettem fognak megöregedni, meghalni, én pedig, ha nem végeznek velem egy harc során, akkor végig fogom nézni a halálukat. Próbáltam nem sok gondolni erre. Nem is olyan biztos, hogy életben maradok addig. Igyekeztem nem gondolni ilyen dolgokra, de ebben a helyzetben, amiben voltam, eléggé nehéznek bizonyult.

- ... ha igazak a hírek - fejezte be mondandóját Mika, de annyira a gondolataimba mélyedtem, hogy csak a végét hallottam.

- Tessék? Bocsi, nem figyeltem - kaptam felé a fejemet.

- Istenem Azumi... Mindig ezt csinálod - rázta meg a fejét hitetlenkedve. - Azt mondtam, hogy jó pár vámpírral végzett egy kisebb csapatból álló ember. Egészen pontosan öten voltak. A jelentések szerint egy lila és egy szőke hajú lány, egy kék, egy rózsaszín és egy barna hajú fiú volt.

- Shinoáék... - motyogtam magam elé meglepetten, de alig hallhatóan.

- Mit mondtál? - kérdezett vissza, de én csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nem fontos, erre ő inkább folytatta. - A vámpírok vissza akarják venni Shinjukut, és nekünk is segédkeznünk kell - tudatta velem a feladatot.

- Akkor azt hiszem ideje indulnunk - álltam fel a székről, majd betoltam magam után, és határozott léptekkel a kijárat felé indultam készen állva a harcra, és arra, hogy lehet ismét láthatom Shinyáékat. Hatalmas reménnyel, mégis félve álltam hozzá a dolgokhoz. Hónapok után egy kis izgalom következik. A kérdés az, hogy mi lesz a végkimenetel.

Kicsivel később...

Ferid és Mika társaságában egy oszlop tetején voltunk. Ameddig a szőke fiú Feridhez közel ült, én igyekeztem távol maradni attól a vérszívótól. Valamiről beszélgettek, de nem igazán figyeltem oda. Egyetlen, amit hallottam, az a szokásos volt, hogy Ferid próbálta meggyőzni Mikát, hogy igyon emberi vért, de ő hajthatatlan volt. Emellette Mika jól tudta, hogy valószínűleg látni fogja Yuut. Már csak arra voltam kíváncsi, hogy mit is kezd vele. Ameddig ők továbbra is beszélgettek, én leugrottam az oszlopról, és a sok hulla közül az egyikhez léptem, majd elkezdtem kiszívni a maradék vérét. Hamarosan Mika is a földre érkezett. Felállva az élettelen test mellől, ránézve láttam sóvárgó tekintetét. Ő még küzdött, de én már rég nem. Mellé léptem, és a vállára tettem a kezemet. Ő azonban lesöpörte és tovább állt. Persze nem hibáztattam, nem haragudtam rá. Teljes mértékben megértettem őt. Mivel jól laktam inkább visszatértem Ferid mellé.

Hirtelen robbanást hallottunk, amire én rögtön odakaptam a fejemet. Egy pillanatra nagyon megijedtem, hogy Mika is odaveszett. Azonban mikor felszállt a füst megnyugodhattam, mert ő élt és virult. Ferid megindult a többi vámpírral felé, én azonban nem mozdultam a helyemről, inkább hátulról figyeltem az eseményeket. Jobban megnézve a támadóinkat megláttam Gurent és az embereit.