Felkelők [Túlélők 2.]

#21 Kal

Szörnyen kimerült voltam. 

Az őr szerint alig két napja voltam bezárva a kihallgatóba, de nekem sokkal többnek tűnt. Ez idő alatt túlzok, ha azt mondom, négy-öt órát aludtam. A lábam már kevésbé fájt, csak akkor szisszentem fel, ha ráálltam. Az időm nagyrészét a sarokban ülve töltöttem, mert már túl kényelmetlen volt a szék. Egy palack víz ott volt mellettem és enni is adtak, ráadásul egész finomat. Nem olyan moslékot, mint amit néha a táborban ettünk. 

Tasha-t nem láttam azóta, az egyetlen ember, akivel kontaktusba kerültem egy fiatalabb-olyan harminc körüli- katona, aki az ajtóm előtt állt őrt és néha behozta nekem az ételt, vagy kicserélte a kötést-, amire egyszer került sor, mikor először próbáltam meg sétálni-. 

Itt ülve egymagamban, rengeteg emlék csapott meg a börtönben töltött időkből. 

Hihetetlen, hogy szinte már el is felejtettem a múltam. Pedig annyira régen nem volt. 

Most hogy itt ragadtam, volt időm felidézni az akkor történteket.

Tisztán emlékszem, hogyan tört rám a rendőrség az éjszaka közepén a pici lakásomban.

- Itt a rendőrség!- dörömböltek az ajtón- Azonnal kinyitni!

Pánikba estem. Ott volt minden bizonyíték az asztalomon, a gépemen. 

Még nem aludtam, épp dolgoztam, ezért villámgyorsan kirántottam a merevlemezt a gépből és a mikróba tettem, hogy tönkretegyem. 

Csupán ennyire volt időm időm, mert a következő pillanatban a bejárati ajtó kivágódott és fegyveres kommandósokkal találtam szembe magam. 

A földre kényszerítettek, szükségtelen durvasággal nyomtak le és fogták hátra a kezem, miközben számtalan fegyver szegeződött rám. Úgy éreztem magam mint valami terrorista. 

Nem álltam ellen, értelmetlen lett volna. Egy nyomozó lépett elém, ismertette a jogaimat, majd letartóztatott és elcipelt a kapitányságra. 

A vádemelés és a tárgyalás gyorsan lezajlott miután meggyőződtek, hogy az információ, amit a társaimról adtam, igaz. Mire felocsúdtam már úton voltam az állami börtönbe. 

Az egyik cella társam, Alice, a negyvenes éveiben járt és kurválkodásért kapták el, a másik, Maria Abril Velazquez Ramirez- vagy valami ilyesmi- dílerkedésért ült és ő pontosan az a nő volt, akivel nem kezdenék, mert egy szempillantás alatt széttép. 

Csak hárman voltunk, de nem nagyon beszélgettünk, de az udvaron szereztem azért néhány "barátot". Volt egy lány, Harper, gyilkosságért ült- bár állítása szerint ártatlan volt. Amikor először találkoztunk a mosodában, ahol mindketten dolgoztunk nem tudtam még a múltjáról. Normálisnak tűnt, pár évvel volt idősebb tőlem, ezért hamar megtaláltuk a közös hangot. Körülbelül másfél hónap után tudtam meg, hogy miért van ott, mikor Alice elmondta. Eleinte kerültem emiatt, de azán rájöttem, hogy semmi értelme, inkább rákérdeztem a dologra. 

Elmesélte, hogy az apja meggyilkolásával vádolták, de hiába próbálták meggyőzni a bíróságot, hogy az egész baleset volt, így is harminc évre ítélték. Mikor találkoztunk négy éve volt bent. Aznap elmondta nekem az egész történetet, hogy hogyan bántalmazta az apja őt és az öccsét. Hogy az anyja csak szótlanul nézte, ahogy elveri a gyerekeket, ha rosszat csináltak, ahogy érzelmileg zsarolja és tönketeszi őket, mert a nő túlságosan félt, hogy bármit is mondjon. 

Egy nap Harper arra ment haza, hogy a férfi késsel fenyegeti a fiát, akinek gipszben volt a karja. Az apja ordítozott és hadonászott, egyre közelebb került a fiúhoz. Harper ijedtében neki rontott az apjának, ellokte és az lefejelte a konyhapultot. Semmi bizonyíték nem utalt arra, hogy önvédelem lett volna, de még a bántalmazást sem tudták ténylegesen bizonyítani, még a családtagok vallomásával sem.