Veled minden - Charles Leclerc Fanfiction

9.

Most végre aludhattunk tovább, mivel csak tízkor indultunk a pályára. Ki is használtam ezt az időt, mert rettenetesen elfáradtam az elmúlt napokban. De ha ilyen lenne minden nap, akkor egyáltalán nem bánnám!

Sajnos ez itt az utolsó napunk. Utálom, ha valami jó dolognak vége lesz, de hiszek abban a mondásban, hogy valaminek a vége mindig valaminek a kezdete. Fájó szívvel bepakoltam azt a kevés dolgot a bőröndömbe, amit kivettem (bőröndből élő típus vagyok, aki nem pakol ki a szálloda szekrényeibe) aztán az ajtó mellé húztam, hogy a futam után már csak meg kelljen fogni, és indulhassunk.

A paddock-ba beérve próbáltam mindent memorizálni, hogy ha bármikor gondolok erre, akkor nagyon élénken jelenjen meg a képzeletemben.

Éppen az F2-esek futama zajlott, és siettünk a többiekkel a megszokott helyünkre, hogy ezt is megnézhessük, amikor egy nem várt személybe botlottunk. Lewis...

- Helló, Charlotte- köszönt mézes-mázos hangon. Na ebből semmi jó nem sülhet ki.

- Szia- mormogtam valami köszönés félét, aztán indultunk volna tovább, de ő nem mozdult. - Nem látod, hogy sietünk?

- Látom. De ne mondd már, hogy nincs pár perced az újdonsült rokonodra- mondta még mindig ugyanolyan hangsúllyal.

- Még mindig nem érdekel, hogy a rokonom vagy, és nem, nincs egy percem se.

- Jó, akkor játsszunk így. Ha most nincs időd, akkor tegnap délután hogy volt? Vagy a pasizásra mindig van?

- Nem hiszem el, hogy eddig kétszer találkoztunk, ha az ezelőttieket nem számítjuk, és mindkétszer az agyamra mész! Nem szoktam "pasizni", hogy a te szavaiddal éljek. Tegnap Charles hívott el, hogy körbesétáljuk a pályát. De nem is tudom miért magyarázkodom. Inkább csak hagyj békén! Ha másért nem, akkor azért, mert gondolom nem akarsz még egy olyan újságcikket.

- Nem gondolod, hogy nagy a szád? Főleg a korodhoz képest.

- Neked meg az arcod!- vágtam hozzá, és kikerültem.

A többiek már pár lépéssel előrébb mentek, de ott megvártak.

- Hát... ezt jól elintézted!- nyújtotta pacsira a kezét Alex.

- Valahogy muszáj, ha ilyen bunkó. Remélem ma már nem látom többször!

Végül csak sikerült megnézni a Forma-2-es sprintverseny második felét, amint Marcus Amstrong nyert.

Ezután már nem maradt más, csak a fő attrakció, a Forma-1-es futam. Mi úgy döntöttünk, hogy a pilótaparádé előtt sétálunk még egyet utoljára. Felmerülhet a kérdés, hogy hogy nem unjuk még, amire az a válasz, hogy ezt egyszerűen lehetetlen megunni.

Minden edzés előtt nagy volt a sürgés-forgás, de ekkorára még nem volt példa. A homeoknál is rengetegen szaladgáltak, de ez még semmi volt a boxutcához és a rajtrácshoz képest. Újságírók és fotósok rohangáltak pilóták, csapatfőnökök, meg igazából bárki után, hogy egy rövid interjúra elkapják őket, vagy éppen a lehető legjobb szögből készítsenek egy képet.

A pilótaparádé után már nem nagyon mászkáltunk, mert nem akartunk zavarni, úgyhogy inkább csak beszélgettünk egy olyan helyen, ahol nem voltak sokan. Háromnegyed háromkor pedig már a jól megszokott helyünkön ültünk. Én nagyon izgatott voltam, de ez minden verseny előtt így van.

A futamon történt sokminden, nagyon izgalmas volt, ha meg az ember Ferrari szurkoló, akkor főleg. A rajtnál Lewis egyből megelőzte Seb-et, majd pár körrel később Charles-t is. A kerékcserénél Charles vesztett egy kis időt, mert George feltartotta. Ott azt hittem, hogy ennek a futamnak annyi. Aztán jött egy Safety car-os fázis, mert Ocon előzés közben nekiment Grosjean-nak, és jó sok törmelék került a pályára, amit fel kellett takarítani. Annyira unom már, hogy Ocon kb. sosem tud úgy előzni, hogy ne legyen belőle baj... Az újraindításnál Lewis, Seb, Charles volt a sorrend. Nem kicsit izgultam, nehogy megismétlődjenek a tavalyi brazil nagydíjon történtek, de szerencsére most nem történt ilyesmi. Charles megelőzte Seb-et, aztán maradt 10 köre, hogy Lewis-t is utolérje. Végül 3 körrel a leintés előtt sikerült, és egy gyönyörű Daniel-féle későn fékezős manőverrel átvette a vezetést. Ebben a pillanatban felrobbantak a lelátók, és minden Ferrari drukker örömujjongásban tört ki. Mi is felugrottunk a székünkről, bár nekünk annyira nem illett örülni, de láttam pár olasz újságíró arcán is a boldogságot. Azt hiszem ez is egy olyan pillanat volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Innen már szerintem nem nagy meglepetés, hogy Charles megőrizte a pozícióját, és őt intette le elsőként a kockás zászló! Ebben a pillanatban elkezdtek potyogni a könnyeim a boldogságtól, és levegőt is alig kaptam. Tavaly is ugyanez volt, és még mindig hihetetlen, hogy a győzelme ilyen érzéseket vált ki belőlem. Ez volt eddig az a két alkalom, amikor örömkönnyek folytak végig az arcomon, de egyszerűen elképesztő érzés!