Világjárók Történelme

7. Fejezet

Másfél héttel később, kedden este szinte az egész csapat a mi lakásunkban volt, kivéve a Paula-Joshua párost, akiknek éppen akkor volt randijuk. Mondjuk ez kapóra is jött, tekintve, hogy Joshuának nemsokára lesz születésnapja, és ő mindig készült nekünk valamivel, így jöttünk neki nem is eggyel. 

Az már megvolt (mint minden évben), hogy egy kisebb bulit szervezünk neki, de az amúgy is inkább egy bármelyik délutánhoz hasonlítana, hiszen csak mi nyolcan leszünk ott. Mást nem is hívnánk, és más nem is jönne el. Amúgy meg idegenekkel körbevéve nem lenne olyan jó a hangulat...

- A gond az, hogy az idiótának hétfőn lesz születésnapja, akkor viszont nem ünnepelhetünk. Másnap tanórák vannak, és gondolom beadandók halmaza - gondolta át Sophie, akitől az elmúlt három napban másról sem hallottunk, csak arról, hogy az új modern művészetek tanárának mániája, hogy nem a tananyagot adja le, hanem a saját kedvenc festőiről beszél, és arról irat beadandókat velük. 

- Akkor hétvégén kell megtartanunk - bólintott Luigi, majd valamit olaszul mormogott az orra alatt, amiből egy szót sem értettünk. Ez a hátránya, hogy különböző anyanyelvű országokból jöttünk, mert így az ilyeneknél nem tudunk mit reagálni. 

- A vasárnap nem megoldható, főleg nem az este - lépett ki a konyhából egy tálca sütivel a kezében Camille. 

A helyzet az, hogy hála Camille-nek, sosem éhezük. Számára a mi táplálásunk egyfajta gyakorlat, hiszen cukrásznak készül, és mi ennek kifejezetten örültünk. A tortákat és süteményeket nála jobban senki sem tudta megsütni, de azok voltak a legjobbak, amiket régi francia családi recept alapján csinált. Azok mindig pár perc alatt elfogytak...

Most sem kellett még csak letennie sem a tálcát, Markov és Alexandra máris nyúltak egy-egy szeletért. Egy dolgot néztek el, hogy a süti még meleg volt, sőt, szó szerint gőzölgött, így egy öt-hét perces káromkodás-sor következett, amelyből hallottunk román szót, oroszt, angolt, és Alex még valamilyen afrikai törzsi szavakat is összeszedett. Zene volt füleinknek hallgatni...

- Én vállalom a kaját, legalább meglesz a féléves teljes vacsora amit készítenem kell - vonta meg a vállát szőke hajú barátnőnk, és máris elkezdett ötletelgetni, hogy mit csinálhatnánk. 

Én csak az egyik fotelben ültem, és az előző másfél hét járt az eszemben. Szerettem volna résztvenni a beszélgetésben, de nem volt erőm hozzászólni, vagy csak azon agyalni. Hülyén jött ki, hogy pont én, aki annyira király az ilyen szervezkedésekben, pont én ülök csendben, és csak bámulom a falat. 

Egyébként az elmúlt másfél hétben tényleg semmi nem történt. Az órák rendesen megkezdődtek, folyamatosan gyűltek a beadandók, és a kávézóban sem hagytak pihenni egy percre sem amikor bentvoltam. Apropó, kávézó! Miután majdnem két hete pénteken William lakásán befejeztük a beadandónkat, kicsit megváltoztak a dolgok. Itt most nem arra kell gondolni, hogy jajj de nagyon jóban lettünk, akkortól minden időnket együtt töltöttük, mert ez nem így volt. Igaz nem ignoráltuk egymást, és kiderült, hogy tudunk együtt dolgozni, méghozzá nagyon is jól, de még csak azt sem mondanám, hogy barátok lettünk. Csak ismertük egymást. És nekem ez elég is volt. 

Igaz az azt követő szombaton és vasárnap is bejött a kávézóba, sőt, az elmúlt hétvégén is, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentősséget, elvégre szinte az egész egyetem oda jár. Mindig csak egyfélét rendelt, a fahéjas cappucinot. Alex pedig amikor bent volt velem, mindig engem küldött, hogy én szolgáljam ki. 

- Itt vagy Tami? - lengette meg a kezét előttem Sophie. Mind az öten érdeklődve néztek rám, én pedig újból rájöttem, hogy nem egyedül vagyok, és most nem az lenne a legfontosabb, hogy visszanézzem a fejemben az elmúlt két hetet. 

- Persze - próbáltam hihetőnek lenni - Mi volt a kérdés?

- Hogy jó lesz-e ahogyan megbeszéltük?

- Persze, tökéletes lesz - bólintottam, és csak reménykedtem, hogy tényleg az lesz. 

Markov és Luigi nem sokkal később visszamentek a saját lakásukba, ami egyébként tényleg csak két lépésre volt tőlünk, de nem akarták, hogy Joshua gyanút fogjon. Sophie-nak el kellett mennie még a városba valami ecsetkészletért, amit a neten rendelt és csak most jött meg, Camille pedig felajánlotta, hogy vele megy, mert a konyhában töltött órák után szüksége volt egy kis friss levegőre. 

- Ti nem akartok jönni? - nézett még vissza ránk Sophie az ajtóból. 

- Én az ablakból szívok friss levegőt - vágta rá Alex, mire francia barátnőnk csak kinyújtotta a nyelvét.

- A fölöttünk lévők cigiznek - adtam a tudtára, mikor Sophie és Camille becsukták maguk mögött az ajtót. 

- Tudom, de úgysem nyitom ki az ablakot - vonta meg a vállát, majd a kanapé másik felébe csúszott át, hogy közelebb legyen hozzánk - Most, hogy ketten maradtunk, elmondhatod, hogy mi a helyzet a helyes pasiddal - vigyorgott rám, mint aki mindenről tudni akar. Olyanokról is amik nem is léteznek...

- Hogy kiről?  - vontam fel a szemöldököm - Ha most Williamről beszélt, én esküszöm, hogy megdoblak valamivel...

- Most komolyan, nehogy azt merd mondani, hogy még nem képzelted el magad vele!

- Nem, nem tettem - forgattam meg a szemem. 

- Egy kicsit sem? Nem néztél még rá úgy, hogy elképzelted milyen lenne, ha megcsókolna? Vagy milyen lenne mellette ébredni? Esetleg nem is aludni éjszaka? Hm? - vigyorgott mint a tök, nekem pedig a torkomon akadt a sütemény, amit éppen készültem lenyelni.

Ezt követte egy másfél perces fulldoklás, de végül sikerült nem meghalnom. A fejem viszont paradicsompiros volt, és nem csak azért, mert egy ideig nem kaptam levegőt. 

- Te nem vagy normális - köhögtem és nem tudtam elhinni, hogy neki nincs annál jobb dolga, mint hogy ilyeneket találjon ki. 

- Szóval elképzelted már - húzta még nagyobb vigyorra a száját Alexandra, már ha ez lehetséges volt. 

- Dehogy képzeltem - vágtam rá dühösen, és rájöttem, hogy ez pont olyan ellenkezés, mint amit akkor használok, amikor hazudok. És Alex eléggé ismer már engem ahhoz, hogy tudja mikor hazudok. 

Felállt a kanapéról, és vett még egy szelet sütit. Túlságosan magába merült, ezzel úgymond tudatva velem, hogy nagyon meg fog szívatni. És igazam is lett. Sajnos...

- Mit szólnál ha beszélgetnénk egy kicsit erről a te jövendőbeli barátodról? 

- William nem lesz a barátom! Értsd meg, hogy semmi sincs köztünk. Együtt dolgoztunk, és igen, rendes, igen, elismerem, hogy akár egész jól is néz ki, és igen, tényleg még talán érdeklem is, de még csak barátok sem vagyunk - magyaráztam és közben a kezemmel mutogattam, csak azt nem tudom, hogy minek.

- Azt majd meglátjuk, hogy nem lesztek-e szerelmesek, ha már most nem vagytok azok - pimaszkodott, én pedig kezdtem egyre inkább úgy érezni, hogy nem kellene ennyi minden megosztanom vele.