Világjárók Történelme

9. Fejezet

- Azokra kevesebb tejszínhabot kell tenned, a meggyesre pedig egyáltalán nem kell - szólt rám Camille, és félrelökött, hogy megmutassa hogyan kell díszítenem a süteményeit. Kezdtem megbánni, hogy felajánlottam neki a segítségem. 

- Igenis - vágtam rá, és egyáltalán nem volt kedvem felhúzni, tekintve, hogy a másik kezében egy forró serpenyőt tartott. 

Alig fél órája értem haza a kávézóból, igaz a főnök se engem, se Alexandrát nem akart elengedni, annyian voltak. Amint szabadultunk, szinte rohantunk végig az utcákon, hiszen Paula sem tudta örökre feltartani Joshuát, nekünk pedig volt még egy csomó dolgunk. Ezek közé tartozott a sütemények díszítése is. 

- TAMARA! - hallottam Alex hangját a nappaliból. Nem úgy hangzott, mintha baj lenne, de igyekeztem minél hamarabb kihátrálni a konyhából. 

- Igen? - léptem a fotel mellé amiben ült, és az ölében lévő laptop képernyőjét kémlelte, majd rámutatott egy pontra. 

- Ezt nézd meg! - mutogatott folyamatosan, és hangja izgalmat takart - Most küldte át a dráma professzorunk, hogy lesz egy meghallgatás valamikor decemberben, és nagyon örülne, hogyha mindannyian elmennénk, hogy tapasztalatot szerezzünk! És láttad mi az előadás címe? Nem is akartam elhinni, amikor először megláttam! Ez az egyik kedvenc darabom, és mindigis szerepelni akartam egy feldolgozásában!

Még legalább három percig tartott az eléggé magas hangon való visítozása, de nem tudtam hibáztatni érte. Megkapta élete lehetőségét, mostmár csak élnie kell vele. 

Alexandra hihetetlen örömét a kapucsengő hangja szakította félbe. Soha, senki nem csengetett fel, hiszen akik itt laktak ők tudták a kódot, hogyha meghívtak valakit, akkor nekik is elmondták. A postaládákba pedig kívülről is be lehetett dobni a leveleket. 

Sophie lépett a kapucsengőhöz tartozó telefonhoz, és a lehető legnyugodtam hangon szólt bele. 

- Hogy kihez jött? - kérdezett vissza, de az idegen hangját nem hallottuk, pedig néma csendben figyeltük a fejleményeket. Még Camille is otthagyta a süteményeit a konyhában. - Oh, de már emlékszem, hogy mondta. Beengedlek, harmadik emelet első ajtó - lágyult el a hangja, majd letette a telefont és megnyomta a beengedő gombot. - Tami, megjött a barátod!

- Most? Abban egyeztünk meg, hogy csak később jön - pattantam fel, és ösztönösen igazítottam meg magamon a pólómat, majd engedtem ki a kócos konytba kötött hajamat és túrtam bele. 

- Még hogy nem akar tetszeni a srácnak - súgta kellően hangosan Alex Sophienak, mire csak megforgattam a szemem. 

- Menj, nézd meg nem téved-e el, úgyis csak téged ismer - intett Camille a konyhaajtóból, és úgy tűnt, hogy még dolga van a konyhában. 

Idegesen léptem az ajtóhoz, és én magam sem tudtam, hogy miért vagyok az. Kinyitottam és kiléptem a folyosóra. A szerencse az volt, hogy hála a ház elrendezésének, csak az a két lakás volt az emeleten, amelyikbe mi meg a srácok laktunk. Így William maximum a srácokhoz tudott volna bekopogni, de még nem ért fel a lépcsőn. Ez volt az egyetlen egy hátránya a háznak, hogy nem volt lift, és sok cuccal fellépcsőzni nem volt a legkellemesebb, főleg nem egy hosszú nap után. 

Végre felbukkant a folyosó végén, és nem hazuttolta meg önmagát. Fehér póló volt rajta, aminek a nyakrészébe már beleakasztotta a napszemüvegét, és kissé beletúrt a hajába. Egy nagyobb szatyor volt a kezében, amit azért nem értettem, mert megmondtam neki, hogyha szeretne valamit hozni, akkor maximum egy tábla csokit, mert Joshua nem az a típus aki elfogadna bármi többet, főleg valaki olyantól, akit nem is ismert előtte.