Világjárók Történelme

14. Fejezet

A napok a megszokottnál is lassabban teltek. Az egyetemen tanítási szünetet rendeltek el, az órákat egyáltalán nem tartották meg, arra viszont lehetett számítani, hogy amint újra be kell mennünk, akkor belehúznak a professzorok is, elvégre ez az utolsó évünk. 

Alexandra, Camille és a srácok jól bírták az egész napos lazulásokat, én viszont napról napra egyre idegesebb lettem, egészen szombatig, amikor már minden bajom volt. Aznap szerették volna az utazási irodánál az állásinterjút tartani és én egyre jobban féltem bemenni. Nem mintha nem készültem volna fel a lehető legjobban, csak annyira sok minden múlhatott rajta, hogy egy apró hibát sem akartam véteni. Ami a jelenlegi érzelmi állapotomban egyenesen lehetetlennek bizonyult. 

Még mindig nem értettem, hogy akkor este William miért akart annyira megszabadulni tőlem, és a legkevésbé sem akartam, hogy érdekeljen. Azóta a kávézóban sem találkoztunk, egyszer sem jött be, vagy csak akkor, hogyha nem én voltam bent. Nem hívott, nem keresett, mintha nem is léteztem volna. 

Alexandra a lehető legjószívűbben próbálta elhitetni velem, hogy csak valami félreértés lehetett, de még ő sem hitt ennek. Mindketten tudtuk, hogy valami nem stimmelt, de én nem akartam firtatni. Elvégre ha lehet azt a három napot kapcsolatnak nevezni, ami alatt nem is találkoztunk. Még csak a szívemet sem törhette össze, nem volt ideje arra sem, hogy megszerezze. 

Mélyet sóhajtottam és bekopogtam az ajtón, amin az utazási iroda neve állt. Alex még egy gyors bíztató pillantást vetett felém, majd el is indult az utcán. Önmagától ajánlotta fel, hogy elkísér, de tovább nem tudott maradni, mert dolga volt a kávézóban. 

Egy elegáns kiskosztümöt viselő hölgy nyitott ajtót, és be is invitált. 

- Maga bizonyára Tamara Jones, - magázott le, ami igaz megszokott volt az egyetemen, de amúgy még mindig furcsa volt hallani - Már várják a hátsó irodában. Elhozott mindent, amit kértünk?

- Igen - bólintottam, és a hangom meglepően erőtlen volt. 

A francba is, szedd össze magad Tamara! Nem éghetsz le életed állásának interjúján!

- Remek, akkor kérem kövessen - mosolygott rám, mintha érezte volna a feszültséget. 

Természetesen voltam már állásinterjúkon, de az mind csak diákmunka miatt kellett, és nem volt nagy dolog. Na de ez, ezzel megváltozhat az egész életem. 

A kiskosztümös hölgy végigvezetett egy folyosón, amelynek falára különböző térképek és tájképek voltak kiakasztva. A hátsó iroda ajtaja résnyire nyitva volt, és halk beszélgetés hallatszott ki.

A hölgy benyitott, maga mögött invitálva engem is. Az asztalnál két, nagyjából a negyvenes éveikben járó férfi ült, mindketten az előttük lévő iratokat rendezgették. Amint megláttak engem, rögtön felálltak, hogy köszöntsenek. 

- Tamara Jones, ha minden igaz - nyújtotta a kezét az egyikük, mire kezetráztam vele. 

Egyre kínosabban éreztem magam, de megpróbáltam mosolyogni.

- Igen, én lennék. Nagyon köszönöm a levelüket, igazán megtisztelnek. - ültem le a felkínált székre. 

Idegesen szorongattam a pulóverem ujját, miközben próbáltam a lábaimat nyugton tartani, nehogy toporogni kezdjek. 

- Akkor, kezdhetünk is - szólalt meg a másik férfi, aki sokkal komolyabbnak hangzott, mint ahogyan elképzeltem. - Irodánk az egyik legjobb a városban, sőt, az országban. Minden évben szinte vadásznunk kell a megfelelő alkalmazottakra, akik általában újságírással foglalkoznak, és úgy szereznek maguknak egy kis hírnevet. Egyetemistával azonban még nem próbálkoztunk. 

- Ez esetben örülök, hogy engem választottak elsőként - mosolyodtam el halványan, még mindig idegesen.

A férfi szemében semmi sem tükröződött, nem tudtam volna megmondani, hogy mire gondolt, de folytatta.

- Igen, valóban ön az első egyetemista, aki felkeltette az érdeklődésünket, és valóban örülnénk, hogyha tanulmányai befejezésével először gyakornoki állásunkat fogadná el.

- Megtisztelő lenne - haraptam be az alsó ajkamat, és éreztem ahogyan elönt az izgalom. 

Még pár percig kérdezgettek az előző diákmunkáimról, illetve az egyetemről. Szóba kerültek az eddigi utazásaim, és hogy ezzel máris van egy kis előnyöm. 

- Akkor már csak azokat a jegyzetek kérnénk, amiket elhozott -  vette át a szót a kiskosztümös hölgy, ahogyan a beszélgetés végére értünk. 

Kivettem a magammal hozott táskából a mappába rendezett papírlapokat, és átnyújtottam neki. 

- Minden benne van - tettem hozzá, majd eszembe jutott, hogy még akartam kérdezni pár dolgot. - Esetleg azt megkérdezhetném, hogy a gyakornoki munka, illetve a későbbi rendes állás pontosan mit is takarna magába? 

A két férfi egymásra nézett, majd a komolyabbik felém fordult.

- Gyakornokként a nyarat még itt fogja tölteni az irodában, esetleg egy-egy kisebb utazással. - kezdte el, én pedig bólintottam. Ez így teljesen jogos - Ha jól értettem, akkor ön britt, igaz? - újabb bólintással jeleztem, hogy nem téved - Ez remek, ugyanis a fő irodáink Párizsban és Londonban vannak, így fel tudunk ajánlani egy állást Angliában is. Három hónap gyakornoki munka után vagy beosztjuk az egyik képzettebb utazási ügynökünkhöz, hogy tanuljon, vagy ha úgy ítéljük meg, akkor kezdhet utazásokat szervezni. 

- Értem, köszönöm - néztem a szemébe, és mintha egy pillanatra ellágyult volna az arca. 

- Reméljük nálunk fog dolgozni a későbbiekben - mondta búcsúzóul a másik férfi, mikor fölálltam.

- Én is. - biccentettem félmosollyal az arcomon - Kellemes napot.

A kiskosztümös hölgy kikísért az ajtóig, majd be is zárta mögöttem. 

A november közepi időjárás itt egy fokkal sem volt jobb, mint Londonban lett volna. Az eső csepergett, a szél fújt, az emberek pedig minden pocsolyát átkoztak ami az utukba került. Az égen sötét felhők gyülekeztek, jelezve, hogy nagy vihar van készülőben. 

Úgy döntöttem, hogy benézek Alexandrához a kávézóba, elvégre még nekem is volt időm, és ha jól tudtam, akkor ő sem végzett még a műszakával. 

Az eső már nem csak csepergett amikor végre elértem a kávézó ajtaját, és benyitottam a kellemes melegbe. 

Legnagyobb meglepetésemre nem csak Alexandra volt bent, hanem Sophie és Camille is. Pedig én azt hittem, hogy ők ma egész napra vásárolni mentek. 

- Ti hogy-hogy itt? - vágtam le magam melléjük a megszokott helyünkre. 

Éppen valami rendkívül fontos vitának a közepén érkeztem, úgyhogy észre sem vettek. Alex ekkor jött oda, letéve eléjük egy-egy forrócsokit, az egyiken fahéjas, a másikon fehércsokis szórással. 

- Neked mit hozhatok? - vette fel bűbájos vigyorát, amely már annyi bajt okozott neki. 

- Nekem is jöhet egy fahéjas forrócsoki - mondtam mosolyogva, mire Camille felém fordult.

- Látod Sophie, Tamara szerint is a fahéjas a jó - mutatott rám.

- Mert Tamarának sincs ízlése - reagálta le. 

- Ti tényleg ezen veszekedtek? - vontam fel a szemöldököm, de választ nem kaptam.

Sophie és Camille folytatták a veszekedést egészen hazáig, ahol már nem is a forrócsokiról, hanem minden másról volt szó. Alexandra utánunk egy órával érkezett, és társaságot hozott. Társaságot, méghozzá olyat, akivel pont ma nem akartam találkozni. Éppen elég lett volna hétfőn az órákinkon. 

William az ajtóban állt, a szokásos ruháihoz képest most rendes kabát is volt rajta, mutatva, hogy tényleg elég hideg lehetett kint. Az arca elég elgyötörtnek tűnt, mintha nem sokat aludt volna az elmúlt napokban. Zöldeskék szemei messze nem fénylettek annyira, mint általában, és az egész megjelenése, mintha nem is önmaga lett volna.

Mindannyian felé fordultunk, akik a lakásban tartózkodtunk, amikor végre megszólalt. 

- Mara, beszélhetnénk?