Világjárók Történelme

6. Fejezet

- Szóval egy felejthetetlen éjszakához tartogattad - ízlelgettem a szavakat elfolytott mosollyal, tekintve, hogy pont róla nem gondoltam volna ezt. 

- Nem kell gúnyolódni, léteznek még udvarias férfiak - forgatta meg a szemét, és leült mellém a kanapéra.

- Oké, hogy vannak, de pont rólad nem gondoltam - vontam meg a vállam, és akár bunkóság volt, akár nem, tényleg ezt gondoltam. 

Nem volt egy túl szép első találkozásunk, és a kapcsolatunk egy hét eltelte után is csak addig jutott, hogy nyugodtan meg tudtuk oldani a kiadott feladatot. Mégis egyre jobban kezdtem azt hinni, hogy több is lehetne...

- Hogy-hogy Perlena? - szakított ki az elmélkedésemből, miközben leült mellém a kanapéra. 

- Tessék? - néztem rá, mert nem értettem, hogy mit is kérdez.

- Miért éppen ide jöttél egyetemre? - pontosított. Értetlenül vontam össze a szemöldökömet, nem tudva, hogy tényleg kíváncsi-e rá, vagy csak a bolondját járatja velem. És ezt a tekintetet ő is észrevette - Gondoltam beszélgethetnénk. Vagy felőlem ülhetünk itt teljesen csendben is, várva a csodára...

Megforgattam a szemem, és megpróbáltam egy pillanatra elvonatkoztatni attól, hogy tényleg nem tudom, hogy mennyi ideig leszünk ide bezárva, köszönhetően a viharnak és a modern tudományoknak, amik megteremtették azt a nyomorult árammal vagy valami hasonlóval nyitható ajtót. 

- Amikor tizenöt lehettem, akkor kezdett el igazán érdekelni a történelem, és mivel Perlenának meglehetősen érdekes múltja van, és az egyetemnek is nagyon jó híre van, így mindent megtettem, hogy bejussak. - vontam meg a vállam - A szüleim először ellenezték, de rájöttek, hogy annyira szeretném, hogy emiatt tényleg képes lennék elköltözni, így beleegyeztek. - Te hogy-hogy utolsó évben váltottál? - vontam fel a szemöldököm kérdőn. Ha már kérdezz-feleleket játszunk, akkor ne csak én beszéljek!

- Már haza kellett jönnöm. Az őseim is hiányoltak, és nekem is hiányzott már az ország - vallotta be - Vizsgáztam és felvettek. Aztán kérdéses, hogy itt is fejezem-e be az évet, ha egyáltalán befejezem...

Nem gondoltam volt, sőt, egyenesen valami romantikus, nyálas történetbe illik, de egy óra alatt egészen feloldódtam, és mintha nem is történt volna meg a kávés incidens. Először csak ilyen teljesen alap dolgokról esett szó, majd miután a családjáról kérdeztem és egy kicsit abbamaradt a beszélgetés, utána nem volt szó magánéletről. Az egyetemről volt, illetve mesélte, hogy ő is rengeteget utazott, főleg az elmúlt pár évben, így a közös hangot is megtaláltuk. 

Talán tényleg hasonlítunk egy kicsit. De csak egy hangyaszarnyit. 

- Kitalálom, te is olyan lány vagy, aki meg van veszve a Happy End-ért, és van egy halom romantikus könyve otthon, amelyeket már rongyosra olvasott, valamint imádja a könyvek illatát, és éveket is képes lenne a könyvesboltban tölteni - húzta pimasz mosolyra a száját, miután meggyújtott mégegy gyertyát. 

Sértődést tettetve fordultam el, de pár másodpercnél tovább nem bírtam és elnevettem magam. Fogalmam sem volt, mit tehetett a pohár vízbe, amit pár perccel azután hozott nekem, hogy elment az áram, de teljesen elfelejtettem, hogy konkrétan majdnem egy idegen. Viszont meglepően jól éreztem magam a társaságában. Talán túlságosan is. 

- Először is, a könyveknek tényleg jó illatuk van, főleg a régebbieknek. Nem arra gondolok, amelyiken egy évszázadnyi por pihen, hanem a rendesen karbantartottakra - egészítettem ki, miután érdekes pillantást kaptam. 

- És a többi? - vonta fel az egyik szemöldökét, miközben kényelmesen elhelyezkedett a kanapé másik végében. - Könyvesbolt?

- Oké, azt imádom - tettem fel a kezem, mintha védekeznék, de csak kinevetett. - Ne már! A könyvesboltok rettenetesen jó helyek! Nem csak az ilyen full modernek, hanem a régiek is, ahol érezni lehet az idő múlását. Rongyosra olvasott romantikus könyveim is vannak, nem is kevés, de a Happy End-et kifejezetten nem szeretem.