Világjárók Történelme

8. Fejezet

- Rendben, akkor az eddigi párokkal kell értékelni a kapott projecteket, lehetőleg a hétfői óráig - ezzel a mondattal fejezte be a csütörtöki utolsó óránkat a professzor. Mondhatni nem sokaknak tetszett, hogy csak egy hétvégéjük van véleményt írni az elsőévesek munkáiról. 

Igazából szerintem még érdekes is volt a feladat, főleg, hogy egy egészen igényesnek kinéző munkát kaptunk. Ezt mondjuk nem akartam hangosan kinyilvánítani, mert a többiek nem osztoztak a véleményemen. 

- Akkor, megcsináljuk ma? - kérdezte William, akivel úgy tűnt, hogy egész évre párban ragadtunk. 

Fél kézzel tartotta előttem az ajtót, miközben egy apró mosollyal a szám sarkában kiléptem a teremből. Tényleg megváltozott a szememben, és ahhoz képest, hogy nem gondoltam volna, hogy kedvelni fogom, mostanra egészen baráti lett a kapcsolatunk. 

- Nem jó - ráztam meg a fejem, amikor mellém ért a folyosón - Behívtak a kávézóba, igaz csak egy pár órára, de utána mennem kell vásárolni... 

- Nem te voltál kedden is? - vonta össze a szemöldökét, nekem pedig leesett, hogy talán egy kicsit túl sok mindent osztok meg vele. 

- De igen, de a héten én vagyok soron, és valamit kifelejtettem, így vissza kell mennem - forgattam meg a szemem, majd félreálltam a folyosón, hogy fel tudjam venni a pulóveremet, mielőtt kimennék az épületből. 

William megvárt, és egészen szórakoztatta, ahogyan jópár percet szenvedtem mire sikerült rendesen felvennem a pulcsit. Rajta csak egy fehér póló volt, és igaz volt nála egy farmerdzseki, de csak az oldaltáskájára volt dobva. Napbarnított bőre jelezte, hogy legalább a nyár egy részét tengerparton töltötte, egy-két barna fürtje a homlokába lógott, miközben halványzöld szemeivel engem nézett. 

- Mit szólsz a holnaphoz? - vetettem fel, amikor kiléptünk az egyetem épületéből. Már szeptember második fele volt, kezdett hűlni az idő, mégis a legtöbben még nyári ruhákban sétáltak az utcákon. Csak én voltam annyira bolond, hogy pulcsit vegyek... - Nem lesz óránk, és akár hozzám is mehetünk, hogyha már zavar, hogy mindig nálad vagyunk. A csajoknak lesz tanítás, így nem zavarnának.

- Nekem meg a holnap nem jó - csúsztatta az orrára a napszemüvegét, annak ellenére, hogy nem is sütött a nap, majd megigazította a vállán a táskát, amibe elég sok könyvet sikerült begyömöszölnie. 

- Hogy-hogy? - lepődtem meg, elvégre pont a péntekek mindig a szabad napok.

- Családi...látogatás - kereste a szavakat, és nagyon úgy tűnt, hogy nem akar beszélni róla. 

- Te mész vagy ők jönnek?

- Én megyek - sóhajtott fel, és ebből arra következtettem, hogy nem nagyon örül az egésznek, így nem faggattam. 

Én ösztönösen indultam meg a kávézó felé, keresztülvágva a téren, és ami meglepett, hogy William is jött velem, amikor ő a másik irányban lakott. Az elmúlt pár napban egész sokat beszélgettünk, köszönhetően annak, hogy szerdán az egyik professzor késett a saját órájáról, így mi csak bent ültünk és vártunk rá. Aztán amikor mindenki beszélgetni kezdett, akkor tűnt fel, hogy annak ellenére, hogy azt hittem Williamnek sok haverja lesz, mégsem beszélgetett senkivel, hanem pár hellyel mellettem ült, és valamit nyomkodott a telefonján. És végül odaültem mellé. 

- Kérsz valamit? - kérdeztem, amikor láttam, hogy helyet foglal a kávézón belül, az egyik sarokban, ami a legközelebb van a pulthoz. Még nálam voltak a cuccaim, és a kötényemet sem vettem fel, de gondoltam kedves leszek. - Kitalálom - szólaltam meg, mielőtt ő tehette volna meg - a szokásosat?