A kötelék (Befejezett)

18.rész

- Az nem lehet. - suttogtam.

- Tényleg igaz lenne? Amit álmodtam egy régi emlékkép lett volna?

- El kell neked árulnom valamit Dawson.

- Micsodát? - majd felültünk.

- Néha, látok szálakat az élőlények között.

- Milyen szálakat?

- Van amikor arany színű, az a szerelmet jelenti az élők között, és van az ezüst szál, ami a családi kapcsolatot jelenti. Ha megérintem őket akkor lejátszódik előttem a jelenetük, hogy hogyan alakult ki ez a szál és ma délután, láttam ezt a szálat köztünk is. Amikor előrenyúltam, akkor láttam az ezüst szálat és meg akartam érinteni. - elsápadt.

- Az nem lehet. Mégis hogyan?

- Nem tudom. - majd megjelent előttem az ezüst szál.

Ott lobogott kettőnket összekötve, és hívogatott engem. Azt akarta, hogy érintsem meg, hogy lássam a múltunkat együtt, de féltem. Nem tudtam miért történik mindez, de muszáj volt megtennem.

- Megint látod igaz? - majd óvatosan megérintettem és elködösült a tekintetem.

A régmúltban voltam, mikor egy kislány megszületett. Az apuka és a fia bejöttek meglátogatni az anyukát és a kislányt. A kislány karszalagján pedig az állt: "Fanni Thompson". A kisfiú lehúzta nagy kabátját, majd kibújt belőle és odament a kishúgához, puszit nyomott a fejére. Megpillantottam az arcát, majd szemeit és könnyek törtek elő belőlem. Ott állt előttem a kis három éves Dawson és a bátyjám volt. 

Ezután megjelentek a képek ahogyan mindig együtt játszottunk, ahogy vigyázott rám és szinte ő nevelt fel. A szüleim boldogan nevettek és szerettek minket, de az arcukat sajnos most sem láthattam. Már Dawson sem emlékezett rájuk tisztán. Amikor azonban hét éves lett, valaki elrabolta és Dawson eltűnt. Mindenütt keresték a szüleim és az egész környék, de nem találták meg és sajnos egy év után feladták a reményt, hogy épségben hazatér. Ezután egy óriásit ugrottunk, méghozzá arra a napra amikor az árvaházba került ő is velem együtt és barátok lettünk. Nem is gondoltuk, hogy a személy akivel együtt vagyunk a testvérünk, akit már évek óta nem láttunk. 

Ezután minden visszatért a jelenbe és Dawson aggódó tekintetét pillantottam meg először.

- Jól vagy? Hirtelen sírni kezdtél, de nem feleltél és reagáltál semmire sem.

- Igen, csak láttam a múltat. A múltunkat. - néztem a szemeibe és átöleltem őt.

Először csak hagyta, hogy öleljem, majd szépen lassan ő is átkarolt és magához húzott, nem akarta, hogy elhúzódjak mellőle. Könnyekben törtünk ki mindketten és alig bírtunk szóhoz jutni.

- Tényleg te vagy az. Tényleg te vagy a bátyám Dawson.

- Mélyen legbelül a szívem hozzád húzott, mert felismert és azért védelmeztelek ennyire, mert szerettelek. El sem hiszem, hogy tényleg a húgom vagy Fanni. Annyira hihetetlen számomra, hogy megtaláltam valakit, aki a családtagom.

- Annyira hiányoztál bátyus.

- Te is nekem hugi. - sokáig csak egyhelyben ültünk és hálát mondtunk.

Másnap elválaszthatatlanok lettünk. Mindent együtt csináltunk, főztünk, mostunk, sétáltunk és végre felszabadultan nevettünk. Olyanok voltunk, mint az elválaszthatatlan testvérek. Telt az idő, és lassan elérkezett az összejövetel ideje is. Előtte való este összepakoltunk, majd utoljára kiültünk nézni a csillagokat, azonban most a valódi égbolton.