A kötelék (Befejezett)

17.rész

Három nap telt el mióta Steph meglátogatott minket és azóta is újra elkezdett fájni a szívem Daemonért és Ashért. Hiányoztam nekik, fájdalmat okoztam nekik és még csak azt sem tudják mi történt velem valójában, de talán nem is akarom. 

Az erdőben sétáltam egy kicsit míg Dawson vásárolni indult és megpillantva a patakot leültem a szélére. Belenyúltam a kezemmel és hirtelen megint elhomályosult a látásom. Mindenütt az aranycsíkokat és ezüst szálakat láttam a levegőben, és nem értettem miért. Az egyik ezüstszál éppen egy kis facsemetéből indult és egy óriási fához kötődött. Mikor óvatosan megérintettem a semmiből képek törtek elő és egy másik helyen termettem. Láttam gyorsított felvételben ahogyan a nagy fának a termését valaki elássa ide a földbe és szépen lassan kinőtt belőle a kis facsemete. A képek pedig végetértek a jelennél, és az ezüstszál újra megjelent előttem. Alig kaptam levegőt. Ez az érzés olyan volt, mintha repültem volna. Láttam magam előtt a kis facsemete történetét a születésétől kezdve.

- Szóval az ezüst lenne a családi kötelék? - majd megérintettem egy arany fonalat ami a messzeségből jött.

Megérintve visszaugrottam a régebbi időbe és megláttam egy gyönyörű szőke nőt aki az egyik buszmegállóba húzódott az eső elől. Egy férfi jelenik meg aki ugyanúgy siet, de megpillantva a nőt átadja az esernyőjét és tovább rohan. Ezután láttam, hogy találkoznak az úton, egy kávézóban, majd jobban megismerik egymást és a semmiből már az esküvőjükön találtam magamat. Az aranyfonál látszott köztük és ahogy körülnéztem sok idősebb pár között is az első sorokban.

- A szerelem szála. - s visszatértem a jelenbe.

Hihetetlen volt. Ez az erő, mégis micsoda? És miért van nekem egyáltalán ilyen erőm? 

Felálltam a patak mellől, majd miután pislogtam kettőt a homály eltűnt, és vele együtt a szálak is. Visszasiettem a házba, majd belépve megpillantottam Dawsont és átöleltem őt. Ekkor egy apró ragyogásra lettem figyelmes. A szemeim előtt megjelent az ezüst fonál ami belőlem jött és Dawsonban végződött. Megállt a szívem és alig kaptam levegőt. Mégis, hogy lehet ez? Azért, mert úgy szeretem őt, mint a saját testvéremet? Igen, biztosan ezért. Hiszen nekem nincsen senkim már a földön. Lehetetlen. Mégis meg akartam érinteni a fonalat. Éppen elértem volna, mikor Dawson megfogta a kezemet és elkezdtünk táncolni a szoba közepén. Nevettünk, mosolyogtunk és jól szórakoztunk, teljesen elfelejtve az ezüst szálat, ami semmivé vált egy pillanat alatt. 

Aznap este nem tudtam aludni. Dawson már rég elaludt a másik ágyban a szobában, így lefeküdtem a földre és felkapcsoltam a csillagos lámpámat. Mikor kivetült a rengeteg csillag és vele együtt a félhold sokkal jobban éreztem magamat és elkezdtem összekötni gondolatban a pontokat, hátha valamilyen formát ki tudok belőlük hozni.

- Miért fontos neked annyira ez a lámpa? - dörzsölte meg álmos szemét Dawson és lefeküdt mellém.

- Felébresztettelek? Sajnálom. - felé fordultam.

- Nem keltetettél fel. Rossz álmom volt, ennyi az egész.

- Mit álmodtál?

- Még nem feleltél a kérdésemre. - mosolyodott el.

- Amikor a negyedik családhoz kerültem - már nem emlékszem a nevükre, ezért csak számon tartottam őket- mindig kiküldtek az útra, hogy csináljak amit szeretnék csak ne legyek lábalatt. Egyik nap csak úgy kabát nélkül, egy vékony pólóban és nadrágban kiküldtek a hideg őszi délutánba, hogy játszak a többi gyerekkel, csak ne legyek otthon, mert féltek tőlem.

- Azok az állatok. Mégis hol laknak?

- Mint mondtam nem emlékszem rájuk, de már nem is számítanak igazán. Akkor délután mint minden másik nap elbújtam a kukáknál, hogy ne vegyenek észre engem az emberek és miközben ott ültem, megpillantottam azt a lámpát a szemétkupac közepére dobva. Eltört, koszos volt, és nem kellett már senkinek. Magamra emlékeztetett. - majd egymásra néztünk és láttam a tekintetében a sajnálatot és ugyanazt a magányt. - Én is olyan voltam, mint az a kidobott lámpa. Ezért is vettem magamhoz, mert egyformák voltunk. Azután mindig magammal vittem mindenhova, mert az volt az egyetlen tárgy amihez kötődtem igazán az évek alatt. Nem hagytam senkinek, hogy hozzáérjen vagy megjavítsa, mert így volt tökéletes.

- Pont mi te. Így vagy tökéletes és jó ahogy most vagy! Nem kell megváltoznod, vagy változtatnod akármin, mert te így vagy jól.

- Köszönöm. És most te jössz. Mi volt az a rossz álom bátyus? - viccelődtem vele, de megfeszült mellettem.

- Egy házban voltam. Még kicsi voltam, talán négy éves és a szüleimmel voltam. A házban minden hófehér volt és kellemes. Anya éppen sütit sütött, apa pedig egy kislányt etetett az etetőszékben. Aztán megcsörrent a telefon és apa azt mondta: "Kérlek etesd meg még Fannival ezt a pár falatot, mindjárt visszajövök Dawson." - én is megfeszültem.

- De mi nem vagyunk testvérek valójában. - suttogtam.

- Tudom, ezért is nem tartottam fontosnak elmondani neked. Csak egy álom volt.

- Én nem is emlékszem már annyira a szüleimre. Az arcuk már csak egy ködfolt, és a hangjuk is egyre inkább eltűnik. Néha azt álmodom, hogy újra együtt vagyunk, de mikor felém fordulnak nem látom őket, és nem hallom őket tisztán. - eleredtek a könnyeim. - El fogom felejteni őket Dawson, és nem tehetek ellene semmit. Nincs semmi ami emlékeztetne rájuk engem. Nem maradt róluk még egy kép sem.

- Sajnos nekem sem.

- Ezt, hogy érted? Nem Daemonék testvére vagy?

- Hát vér szerint nem. Csak örökbefogadtak, mert rájöttek az erőmre. Nem akarták, hogy kiderüljön, így befogadtak, de rájöttek, hogy ki voltam valójában és megvetettek. Legalábbis a legtöbbjük.

- Lydián és Stephen kívül.

- Na meg persze Daemonon kívül. Néha ő is eltávolodott tőlem, de attól még tudom jól, hogy mellettem áll.

- Tudod mi a vicces? - kérdeztem nevetve.

- Mi? - mosolygott rám.

- Hogy nemsokára már elfelejtem a teljes nevemet is, pedig már csak az köt minket össze a szüleimmel. Soha senki nem szólított úgy mióta befogadtak, csak az ő saját nevükön. Te emlékszel a valódi nevedre?

- Igen, még homályosan, de igen. A szüleim azzal viccelődtek, hogy mennyire rímelt a nevem. Szeretnéd elmondani?

- És te?

- Mi lenne, ha egyszerre mondanánk ki?

- Rendben. Egy... Kettő... Három!

- Thompson. - mondtuk egyszerre és egymásra pillantottunk tágra nyílt szemekkel.