A kötelék (Befejezett)

25.rész

Telt az idő s Trevor mindegyikük erejét egyesével kitanulmányozta. Végig ott voltam, láttam, ahogy irányítja őket akárcsak egy marionett bábut. Félelmetes volt látni, ahogy azokat az erőket amiket eddig jóra használtak a többiek, most mind pusztításra vannak beüzemelve. Azt hittem ennél rosszabb már nem lehet, azonban egyik nap olyat láttam amire még én sem számítottam. Trevor képes volt irányítani az erejüket akár a saját mozgásával is. Csupán ránézett a személyre, majd megemelte kezét és képes volt a másik akarata ellenére is használni azt a személyt. 

Félelmetes volt ahogy ott állt a többiek előtt és szemei arany színben izzottak. Magabiztos volt, s tudta, hogy nem fogja tudni őt megállítani a tervében senki, s be kellett ismernem, teljességgel igaza volt mindenben.

- Már nincs sok hátra és mindennel ekészülök kedvesem. Ígérem, hogy gyorsan végzünk mindennel, s utána végre együtt lehetünk, mint egy igazi család. - simogatta meg az arcomat.

- Igen, egy család leszünk. - mosolyogtam rá én is.

- Csupán attól a Daemon kölyöktől kellene először megszabadulnom. Ameddig ott lesz a harc közben nem tudom rendesen kordában tartani az embereimet.

- Hogy-hogy? - kérdeztem, s reméltem ezzel a kérdéssel nem bukok le előtte.

- Az összes embert a befolyásom alatt tartom miután rájuk néztem és a közelükben maradok. Azonban, ha valakit elvisz a látóteremből akkor azt a személyt felébresztheti a kábulatomból. - dühében megszorította a kezemet.

Iszonyú erővel szorította s legszívesebben elhúztam volna tőle a karom, azonban tartanom kellett a látszatot. Kapkodni kezdtem a levegőt és próbáltam egyetlen arcizmomat sem megmozdítani amíg engem nézett.

- El kell pusztítanom még a csata előtt. Hogyha rájön minderre akkor sima ügy lesz neki elvinni egyesével mindegyik testvérét mellőlem. Nem hagyhatom, hogy a közelünkben legyen amíg mindez véget nem ér. S te leszel erre a legmegfelelőbb személy kedvesem. Te fogsz végezni vele, benned megbízik az élete árán is. - s ördögi mosoly villant arcán.

Nevetni kezdett s elengedte a karomat. Megfordult s körbe fordult miközben egyfolytában nevetett ördögi tervén. Féltem mit fog velem csinálni, de jobban féltem attól, hogy mit képzelt el, mit fogok tenni Daemonnal, hogy megszabaduljak tőle.

Könnyek égették a szememet, de vissza kellett fognom magam. Fájdalom hasított a szívembe, s Daemonnak is átadtam ezt az érzést. Azt akartam, hogy tudja valami nagy baj közeleg és készüljön fel rá mindenki aki ebbe az ördögi körbe beleesett.

Daemon:

Arra keltem, hogy óriási fájdalom hasít a mellkasomba, s tudtam, hogy Fanni az. Összeszorítottam az öklöm s próbáltam nyugodt maradni, nem mehettem el érte, nem szabadíthattam ki annak az őrült embernek a karmai közül! Egyszerűen megőrjített engem ez az egész. Dühös voltam mindenkire! 

Dühös voltam az apámra aki akkor, ott az étteremben nem segített! Dühös voltam Fannira amiért elment azzal az emberrel bár láttam mennyire szenved! De leginkább magamra haragudtam amiért hagytam, hogy elmenjen, hagytam neki, hogy kisétáljon az ajtón és utoljára arra a kétségbeesett pillantására emlékeztem miközben énekelt.

Kikeltem az ágyból, felöltöztem s dühömben újra kimentem a kertbe futni. Már több, mint egy hete, hogy futok, mint egy őrült, hogy kieresszem a gőzt. Azonban hiába futok őrült módon, hiába akarom elfelejteni a dolgokat csak egy kis időre, egyszerűen képtelen vagyok. Mindig, mindenhol, minden pillanatban az ő arcát látom magam előtt, s azt a kétségbeesett tekintetet.

Haragudni akartam rá, gyűlölni akartam mindazért amit tett aznap, de egyszerűen a szívem nem hallgat rám, továbbra is csupán érte dobog, érte élek, s ott van mindenhol. A levegőben, a Napban, a szélben, a véremben...

Tovább futok, mint egy őrült miközben próbálok kigondolni egy tervet, hogyan is menthetném meg őt Trevortól. S a megoldás felragyogott előttem. Legalábbis a fényszórók olyan vakítóan tűztek a szemembe, hogy akarva-akaratlanul is megjelent a megoldás előttem.

- Hogy micsoda? Mégis milyen Trevor?! - kelt ki magából Dawson teljesen.

Mindent elmagyaráztunk számára apával a legeslegelejétől ezidáig a pillanatig, s a reakciója teljesen érthető volt. Kikelt magából, láttam, hogy tekintete kezd elsötétülni, s bár a tiszta éjjeli égbolton egy darab felhő nem volt, mégis olyan hatalmas villámok cikáztak az égen s csapódtak bele a távolabbi pontokba, mintha a legnagyobb vihar készülődne. S igen, Dawsonban tombolni kezdett a vihar, kitörni készült.

- Most rögtön meg kell őt találnunk! Ki tudja milyen beteg ember vitte el őt magával! - csapott az asztalra, s egy újabb villám csapódott be valahova.

- Először is, nyugodj meg Dawson, ezzel a viselkedéssel egyáltalán nem segítesz. - nyugtatgatta apa, azonban csak egy gyilkos pillantást kapott válaszként.

- Nekem semmi közöm hozzád, megölted a szüleinket és biztos vagyok benne, hogy boldog vagy amiért végül Fanni is bajba került s talán nem ússza meg élve mindezt. Jó kis bosszúnak és elégtételnek tűnik nem gondolod? Amiért tönkretette a családodat, az övé is tönkremegy! - ordította s felborította maga mellett a széket.

- Dawson most nem ez a lényeg. Fanni bajban van és meg kell mentenünk. Félre kell tennünk az egymás iránt érzett haragot és össze kell dolgoznunk. - mondtam nyugodt hangon.

- Hogy lehetsz ennyire nyugodt, miközben kitudja milyen fájdalmai lehetnek! Mégis mi bajod van neked is?! Nem te vagy a társa! Nem neked kellene a legjobban kiakadnod mindenen, nem neked kellene annak lenni aki azonnal rohanni akar megmenteni őt és nem vár semmire?! - fordult felém dühös pillantással.

- Szerinted én nem akarom megmenteni? Szerinted nem érzem minden nap a fájdalmát amit átél? Most is érzem, hogy fáj neki, hogy valaki bántja őt amiért rosszul érzi magát és legszívesebben azonnal ott lennék mellette, hogy megvédjem őt, de nem lehet! - csattantam fel én is.

- Miért nem?! - mászott a képembe.

- Azért, mert az az ember egy manipulátor s egy pillanat alatt az irányítása alá von téged. Másrészt pedig ő volt az, aki nem akart elmenni mellőle. Én felajánlottam neki, hogy haza viszem, hogy jöjjön velem és legyünk újra együtt. De nemet mondott és elment azzal a személlyel! - morogtam.

- S te tényleg elhitted neki, hogy önszántából ment azzal az alakkal, amikor veled lehetett volna? - kérdezte higgadt, mély hangon.

- Hogy érted? - néztem a szemébe.

- Manipulátor, te magad mondtad. A befolyása alatt volt, s ezért nem ment el veled. Az a szemét állat már akkor átvette az irányítást felette, s nem tudott ellenállni neki. Ő soha sem hagyna téged magadra, soha sem választana valaki ismeretlent a saját szíve döntése helyett. - s ellökött magától.

Mennyire hülye is voltam. Én tényleg azt hittem, hogy őt választja helyettem, s ezért dühös voltam. Elvakított a féltékenység, s nem gondolkoztam tisztán. Egyfolytában azt a kétségbeesett tekintetet láttam magam előtt, de nem voltam képes értelmezni mit is takar mindez. Hagytam, hogy elvigyék. Azt hittem önszántából hagy magamra.

Dühömben ökölbe szorítottam kezeimet s elöntött a düh. Utáltam azt a személyt, utáltam őt s legszívesebben kitörném a nyakát itt helyben! Meg fogom ölni, hogy soha többé ne vehesse el tőlem azt aki az enyém!