A kötelék (Befejezett)

16.rész

Berohantam a házba és láttam, hogy Dawson az égbe emelte Amaleát, akik könnyekben tört ki és próbált kiszabadulni a fiú kezeinek szorításából.

- Dawson mit csinálsz? Engedd el!

- Éppen belekevert valamit az italunkba, mikor bementem! Meg akart minket ölni!

- Miért?! - kérdeztem dühösen Amaleát bámulva.

- Szörnyetegek! Nektek már meg kellett volna halnotok, mégis itt vagytok és éltek! Anya bezzeg nem élte túl! Azzal volt elfoglalva, hogy mentse az életeteket! Ezért halt meg. Ti pedig itt vagytok, és boldogan éltek, míg ő meghalt!

- Nem mi tehetünk arról, hogy lelkiismeretes volt, és megmentett másokat is. Hős, és másokért halt meg.

- De ez senkit nem érdekelt! Csak egy másik halott nő volt a többiek szemében! A sírkövön is csak egy név, még csak mellé sincsen írva, hogy ki volt ő, hogy mit tett! Egy kép sem maradt fent rajta, mert csupán egy nő volt másoknak. Bolondnak tartottak amikor szobrot akartam építeni számára. Hogy ne felejtse el senki.

- Tényleg őrült vagy. - felelte Dawson érzelem mentesen.

- Ti pedig szörnyetegek. És gyilkosok. - ekkor elszakadt a cérna nálunk és csupán a csontok törését lehetett hallani.

Amalea arcán a félelmet felváltotta a boldogság és megértettem, hogy csupán arra várt azóta is, hogy az anyjával lehessen. "Angyalok", csupán ez visszhangzott a gondolataimban, és az a tekintet amiben egy pillanatra reménysugarat láttam. Azonnal kivitte az erdőhöz és eltemette, én nem voltam képes utánuk menni. Mire Dawson visszaért kiöntöttem a teát és mindent elmostam amihez csak érkeztünk óta hozzáért. Nem bírtam felfogni a dolgokat, könnyek marták a torkomat és csípték a szememet.

Volt egy kedves lány aki szeretett velünk lenni, aki mindig mosolygott, és ragyogtatta tekintetét. Az anyja meghalt és összeroppant, s mikor megpillantott minket a hintán, azt hitte, hogy egy angyal az, egy ragyogó reménysugár. Reménykedett benne, hogy az anyja visszatért, de helyette két olyan gyilkos jelent meg akiket a pokolra remélt. Megakart minket ölni, de sikerrel nem járt, helyette most már békésen fekszik az anyjával, s a föld alatt minket nem bánt. Nem gyászolja senki és aki ismerte már gyűlöli, s van aki a gyűlölet mellett könnyét hullajtja mégis. Amaleanak hívták és ő volt a távoli barátunk, de mostanra ő is csupán egy személy, a mi sötét felemésztő múltunk.

Kora hajnalban keltem fel és a nap még alig látszott a horizonton. Kikeltem az ágyból, felöltöztem, majd magamhoz vettem egy pohár kakaót és kiültem a pavilonhoz nézni a napfelkeltét. Gyönyörű volt a hely és szinte máris a sajátomnak éreztem. Itt akartam maradni, itt akartam élni. Messze a világtól, messze a zsúfoltságtól, messze anyáéktól. Soha nem értettem mégis miért tették mindezt, s bár megkérdezhetném tudom, hogy ők is csak azt válaszolnák, mint mindenki, hogy egy gyilkos vagyok, és azért. Vajon valaki elhinné az én történetemet? Meghallgatnának egyáltalán? 

A nap első sugarai érték az arcomat és elmosolyodtam. Egy pillanat alatt felemésztette a bennem dúló vihart, és melegséget éreztem mindenütt. Daemon, annyira sajnálom, hogy így viselkedtem és most pedig elmenekültem előled. De megígérem, hogy nemsokára visszamegyek hozzád és nem hagylak egyedül téged. Szeretlek. Most már tudom, hogy ezt éreztem mindvégig melletted, és nem csupán egy farkas bevésődés miatt, hanem azért amit értem tettél és amiért mellettem vagy folyton. Köszönök mindent. 

Dawson jelent meg az ajtóban és még kissé kócos haját borzolta. Szemei még álmosan csillogtak és odasietett mellém. Leült és a vállamra dűtötte a fejét majd visszaaludt.