A kötelék (Befejezett)

12.rész

- Daemon azonnal állj meg kérlek! Ezzel nem oldassz meg semmit! - próbálta visszatartani Steph nagy nehezen.

- Daemon... - majd elengedtem Leot és Daemon felé siettem.

- Megöllek! Esküszöm, hogy ha még egyszer találkozunk megöllek téged! Ne merészelj hozzáérni Fannihoz még egyszer, különben búcsút mondhatsz a golyóidnak te seggfej! - ordította dühében és már majdnem kiszabadult Steph szorításából.

- Szóval te vagy az a hű de nagy hódoló?! Most komolyan Fan, neked egy ilyen erőszakos melák kell, akit a saját testvérének kell visszafognia ahhoz, hogy szét ne verjen valakit!? Komolyan egy ilyen mellett akarsz maradni aki akár még téged is bántana? - majd Daemonra néztem és a tekintete megállapodott rajtam.

Megdermedt és egy pillanatra átsuhant az arcán az a gondolat, hogy tényleg meggondolnám magamat és elhagynám őt ezért. De ekkor már tudta a választ és Stephanie lassan elengedte. Odajött hozzám Daemon, és mikor újra rápillantottam elmosolyodtunk és megfogtuk egymás kezét. Egy pillanatra sem változtattam volna meg a döntésemet vele kapcsolatban. És főleg azért, mert tudtam, hogy engem soha nem bántana, különben, ha csak egy karcolás is rajtam lesz miatta, saját magát fojtaná meg. Stephanie ránézett Leora, majd egy pillanatra elfelhősödött a tekintete és éreztem, hogy valamit tenni szeretne vele így közéjük álltam.

- Stephanie ne! - könyörögtem neki és visszatért a tekintete.

- Láttam. - majd könnyekben tört ki és átöleltem.

- Mit láttál?

- Azt a tökéletes életet amit veled képzelt el. Attól fogva, hogy először meglátott, addig a pillanatig, ameddig már együtt éltek és gyerekeitek születnek. Boldogok vagytok, szerelmesek és ragyogóak akár az angyalok. Rengeteg hófehér rózsa volt körülöttetek és énekeltél valamit. Egy gyönyörű dalt, ami a múltatokról szólt, kettőtökről.

Daemon ezt meghallva szikrát szórt a szemeivel Leonard felé és beszállt a kocsiba. A vezető üléshez ült és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy szinte beleremegett az aszfalt is. Stephanie visszabotorkált a kocsihoz és beült leghátra, én pedig visszafordultam Leohoz akinek a szemeiben csalódottság és várakozás tükröződött.

- Leonard, sajnálom, hogy nem lehetek veled. De biztosan találsz valakit, akit úgy fogsz szeretni mint engem.

- Nem lesz senki olyan Fanni, és soha nem adom fel. Tudom most már, hogy legbelül van egy részed ami még mindig szeret engem, és amíg az a láng él, addig soha nem hagylak magadra. - majd megfogta a kezemet és rám mosolygott.

Daemon dühében rácsapott a dudára, ezzel jelezve, hogy jobb, ha minél előbb beszállok az autóba, különben valakinek tényleg baja esik ma.

- Tényleg elképzelted a jövőnket már? - meglepte a kérdés.

- Honnan tudod? - majd rámosolyogtam. - Igen, elképzeltelek téged egy gyönyörű házban ami hozzád illik, veled együtt ülök kint a kertben egy hintaágyban, a kertben pedig játszanak a gyerekeink. Olyan csodálatos minden, hogy soha nem akartam, hogy vége legyen. Ez egy csodálatos álom volt, és akkor tudtam, hogy ez annak a jele, hogy van számunkra egy közös jövő Fanni. És én kivárom azt a pillanatot, amikor te is erre a tökéletes jövőre vágysz. - majd magához ölelt és megpuszilta az arcom.

Daemon ekkor dühösen csapkodott a dudára és kiordította az ablakon, hogy azonnal eresszen el, különben besétálhat a mögöttünk lévő épületbe törött karokkal és vérző orral. Elengedtem Leo kezét, majd beszálltam az anyósülésre, és némán becsatolva az övemet elindultunk Deamonék házq felé. Csendben volt mindenki és inkább a kinti tájat vizsgálta, mintha még most látná először. Stephanie még mindig könnyezett és tudtam, hogy azok a képek suhannak végig a szemei előtt amit Leo fejében látott. Tudtam, hogy látta azt a jelenetet is, amikor szakítottunk és pontosan tudta miért tettem.