Kiérve a kórházból odasétáltam a kukához, majd utoljára megszagoltam a rózsákat, melyek annyi emléket idéztek fel bennem, és a kukába hajítottam őket.
- Sajnálom Leo, bárcsak akkor ne láttak volna téged. Akkor együtt lehetnénk... - majd megfordultam és elindultam hazafelé.
Éppen kanyarodtam volna az utcánk felé, mikor egy ismerős alak állt meg előttem és átölelt. Szorosan átkaroltam a hátát, majd magamba szívtam a melegséget, és megkönnyebbültem. Minden teher ami a vállamat nyomta, a kő mely a szívemre nehezedett, a fájdalmas emlékek és rossz gondolatok mind eltűntek egy pillanat alatt.
- Már nagyon hiányoztál, így nem tudtam megállni, hogy ide ne jöjjek. - suttogta a hajamba és elmosolyodtam.
- Te is nagyon hiányoztál nekem Daemon. - és ő is elmosolyodott.
- Az az igazság, hogy nem csak ezért jöttem Fanni. - majd hátrébb húzódtunk, de nem engedtük el egymás kezét.
- Akkor?
- Este egy kisebb ünnepséget rendezünk ahol jelen lesznek a rokonok, hogy megismerjék az új bevésődött személyt. A szüleim rettentően izgatottak, hogy találtam számomra valakit, akivel letöltöm az egész életemet, és rögtön szervezkedni kezdtek. Nem muszáj eljönnöd, ha nem szeretnél, vagy más dolgod akad... - de közbevágtam.
- Hát persze, hogy elmegyek hozzátok. Már alig várom, hogy megismerhessem a családodat. - mondtam ragyogó mosollyal az arcomon.
- Remek, akkor este érted jövök. - átölelt.
- Rendben.
- Ja és még valami. A családom eléggé fura, és egy kicsit többen vagyunk az átlagosnál. - mondta kicsit idegesen.
- Ugyan, ez egyáltalán nem zavar. Én mindig is egy nagy családról álmodtam.
- Rendben, akkor este érted megyek rendben?
- Találkozzunk itt oké? Még utoljára bejövök Asht megnézni, és utána mehetünk.
- Remek. - majd átöleltük egymást és felszállva a motorjára elhajtott.
Néztem ahogy elkanyarodik az utca végén és akaratom ellenére is mosolyogtam tovább. Ő volt a mindenem. Számomra annyira hiányzott, bár nem értettem miért. Olyan volt, mint egy kiszakadt rész a lelkemből, akit nem vagyok képes elengedni. Kíváncsi voltam a szüleire, és a többi családtagjára is. Mivel azt mondta, hogy nagy család, így úgy gondoltam, hogy talán még úgy öten-hatan lehetnek akik jönni fognak, és bár egy kicsit sokan leszünk, nem kell félnem, hogy olyan sokan vesznek körül az ismeretlen emberek. Vagy inkább ismeretlen farkasok. Hazaérve a konyhapulton egy kis cetlit találtam amire anya írta nagy betűkkel: VÁSÁROLNI MENTÜNK! Ez az üzenet annyit jelentett, hogy volt legalább egy órám amíg haza nem érnek. Felsiettem a szobámba, majd bekulcsoltam az ajtót, és kinyitottam a szekrényemet. Mégis mit vegyek fel egy ilyen alkalomra? Szoknyát vagy nadrágot? Sötétet vagy színeset? Valami alkalmit vagy hétköznapit?- Jaj! Miért nem kérdeztem meg Daemont?! - nyavajogtam és megcsörrent a telefonom.
Mikor felvettem az ágyról és feloldottam a telefont megláttam, hogy egy telefonszámról üzenetem érkezett.
" Szia Fanni, Stephanie vagyok. Azt gondoltam biztosan D. nem árulta el, hogy mit vegyél fel, mert ő mindenben szépnek talál, de nyugalom, azért írok, hogy nem kell semmilyen ruha közül választanod. Itt nálunk külön elkészítettem egy ruhát és azt fogod felvenni remélem a kedvemért. A lányokkal megbeszéltük, hogy mindent előkészítünk neked, így csak gyere át és hagyd, hogy elkényeztessünk téged. Délután ötkor nálunk, Sasha megígérte, hogy érted megy, mert Daemon később akarna érted menni. Szegény nagyon szomorú volt, hogy ne mehet érted, de majd kárpótoljuk azzal, hogy elkészítünk az ünnepségre. A kórház előtt vár majd rád akkor Sasha ötkor. Puszi Steph."
أنت تقرأ
A kötelék (Befejezett)
عاطفيةMikor egymás szemébe néztünk egyszerűen megállt az idő. Különös érzés kerített hatalmába, és utána nem tudtam elfelejteni. Azok az ígéző zöld szemek... Mit is gondoltam? Hiszen egy tökéletes külsőhöz tökéletes szempár is kell! Úgy érzem, hogy egy p...
