A kötelék (Befejezett)

6.rész

Már a számat sem tudtam tátani akkorára, hogy mérhető legyen a látványhoz ami elém tárult. Minden közepén egy óriási medence volt napágyakkal és egy hatalmas pavilonnal. Hátulról a ház még óriásibbnak tűnt, és tényleg mindent ablak borított. 

Elvezetett Daemon a pavilonhoz ami körül fehér és vörös rózsabokrok helyezkedtek el és felém fordult. Óriási mosoly jelent meg az arcán és az enyémen is, majd egyszerre egymás keze után nyúltunk és összefontuk ujjainkat.

- Mondd te is érzed ezt a melegséget? - kérdeztem kissé kínosan, hátha csak én érzem mindezt.

- Igen, és meg is tudom mondani, hogy miért. De most arra kérlek, hogy ne akadj ki annyira, és próbálj meg nyugodtan viselkedni.

- Rendben. - majd vettem egy mély levegőt és miután kifújtam Daemonra néztem.

- Valójában farkasok vagyunk. - nevetés tört ki belőlem ami meglepte.

- Ennyi? - kérdeztem furcsállva.

- Nem is félsz? Nem vagy zaklatott?

- Annak kéne lennem?

- Nos, nekünk azt tanítják, hogy ha egy ember vésődik be neked, akkor próbáld megnyugtatni, mert lehet, hogy annyira kiborul, hogy összeesik vagy megpróbál menekülni félelmében.

- Hát én nem így reagáltam rá. Szóval akkor farkas? - néztem a szemeibe.

- Igen. - bólintott.

- És ez a bevésődéses dolog olyan, mint a Twilightban? - elmosolyodott.

- Valami olyasmi. A lelkünk összefonódott és eldöntetett, hogy együtt kell leélni az életünket. Legalábbis én veled szeretném leélni az életemet. - s pillái alól rám tekintett.

- Húha. Ez egy eléggé különös dolog és eléggé félelmetesnek is hangzik... - majd kezdte elengedni a kezemet. - De úgy gondolom, hogy attól, hogy valami különleges van benned, még nem jelenti azt, hogy nem szeretnék megismerkedni veled. - majd megszorítottam a kezét és rám nézett.

- Köszönöm. - majd átölelt és boldogan elfogadtam.

- Fanni! Fanni! - ordította a nevemet egy női hang és felismertem Ash hangját.

- Túl gyorsan utolértek, pedig azt hittem több időt tölthetünk együtt. - viccelődött komoran.

- Nekem ez a kevés idő is rengetegnek számított veled. Nem tudom miért, de melegséggel tölt el akár csak rád nézni, és boldog vagyok amikor megérintelek téged.

- Én is. Ez is a bevésődésnek az egyik hatása. Még egy valamit elárulok neked. Mindenkinek van különleges ereje, amit majd egyszer megmutatunk. Ha egyedül is elenged ide a nevelő anyád. - majd a lépcső felé biccentett és megpillantottam Asht.

- Hát igen, olyan mint a második anyám. Sőt, inkább úgy mondom, hogy az anyám. - majd nevetni kezdtünk rajta és Ash odaért hozzánk.

- Mi olyan vicces? Ugyanis én nem érzem olyan jól magam, miután megláttam, hogy teljes sebességgel elhajtottatok a végtelenbe és nem találtunk titeket! Mit gondoltál, hogy csak úgy elvitted őt?! - az utolsó Daemonnak szólt.

- Csupán szerettem volna egy kicsit beszélgetni vele kettesben, és csupán előre jöttünk, de úgy gondolom, hogy Trevorék idevezettek titeket rögtön. Vagy tévedek? - elégedett mosolyt villantott felé.

- Te kis... Fan, gyere, haza megyünk és nincs vita! Ennyi pontosan elég volt mára belőlük. Gyere. - majd felém nyújtotta a kezét és rá néztem.

Szomorú voltam, hogy el kell engednem Daemon kezét, de az is szomorúvá tett volna, ha látom Ash kétségbeesett és csalódott arcát, ahogy rám néz.

- Sajnálom. - suttogtam majd megfogtam Ash kezét és engedelmeskedtem.

Magával húzott a ház felé és éreztem, ahogy Daemon rám szegezi tekintetét, én azonban szégyeltem magam ahhoz, hogy vissza pillantsak felé. 

A házon végig sétálva a többiek ott ültek a fotelekben és a kanapén minket figyelve. Meglátva engem először örültek és mosoly kezdett megjelenni az arcukon, azonban mellém érve Ashre esett a tekintetük és lehervadt a mosoly.

- Máris elmentek? - kérdezte Sasha csalódottan.

- Hiszen még csak most jöttetek csajok. - vigyorgott Jasper.

- Sajnos nekünk dolgunk akadt otthon, úgyhogy távozunk. Fanni, remélem egyetértessz velem, vagy itt akarsz maradni? - kérdezte de tudta a választ.

A többiek értetlenül nézték Asht, hiszen az előbb még el akart vonszolni magával, most pedig választást ad számomra.