A kötelék (Befejezett)

26.rész

- Rendben, köszönöm Huan. Jövök neked egyel. Igen, persze. Rendben. Szia. - tette le a telefont apa.

Mindannyian némán ültünk a nappaliban s vártuk, hogy megszólaljon végre. Minden ismerőst értesítettünk a fejleményekről, s segítséget kértünk. Tudtuk, hogy a család nem hagy minket cserben, segítenek számunkra ott ahol tudnak, azonban nem várhattuk el tőlük, hogy kockáztassák épségüket mindezért.

- Azt mondta, hogy beszállnak. Minden férfit magukkal hoznak, azonban a fiaik és a család többi tagja otthon marad. Őket nem akarják bajba sodorni ez idő alatt. - s leült a kanapéra.

- Ez érthető és már ez is nagy segítség. - bólogattam.

- Mikor jönnek? - kérdezte Dawson a legtávolabbi fotelből.

- Azt mondták, hogy két nap múlva esedékes, hogy ide érnek. A többiek is e körülre mondták, hogy ide tudnak érni. Most pedig várnunk kell. - sóhajtott s átkarolta feleségét.

- Őket nem akarod értesíteni? Biztos vagyok benne, hogy hezitálás nélkül felajánlanák a segítségüket. - törte meg a csendet Dawson s apára nézett.

- Azt már nem. A gyerekeim nem fognak ebben a harcban részt venni, mint ahogy Daemon is itt marad a harc ideje alatt. - jelentette ki határozottan.

- Micsoda? Ugye nem gondolod komolyan, hogy egész végig itt fogok ülni és várom, hogy hazajöttök egyszer vagy sem?! Én is ott leszek, harcolni fogok és megmentem életem szerelmét, a lelki társamat! - jelentettem ki ellentmondást nem tűrve.

- Daemon, mi csupán meg akarunk védeni téged is és a testvéreidet is egyaránt. Ha belekeverednétek akkor nem tudnánk megvédeni titeket ha arra kerülne a sor. Nem kockáztatjuk a testi épségeteket kicsikém. - simogatta meg a karomat anya.

- Nem várhatjátok el tőlem, hogy tétlenül üljek itthon és várjak. Elegem van abból, hogy mindig várnom kell, hogy mindig meg kell húzódnom. - álltam fel és kisiettem a nappaliból.

- Daemon... - kezdte volna el apa, de Dawson félbeszakította.

- Jobb lenne ha végre nem kezelnétek gyerekként. Lehet, hogy a gyereketek marad amíg él, de már nem kis fiú, nem kell megvédeni mindentől, mert egyszer nagyot fog csattanni az ostor és akkor nem biztos, hogy ott lesztek. - s ő is elment.

Felérve a szobámba becsuktam az ajtót s lefeküdtem a teraszon lévő napozóágyra. Némán figyeltem az eget amin a csillagok kezdtek elhalványodni. Felkelt a Nap, s most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint minden nap. Mégis olyan magányos volt ez a pillanat, mert nem volt itt mellettem Fanni. Annyi minden van amit megmutatnék még számára, újra együtt motorozhatnánk, hallhatnám a felszabadult nevetését, látnám ragyogó mosolyát...

Előhúztam a telefont a zsebemből és gondolkodás nélkül tárcsázni kezdtem a telefonját. Vártam, vártam és vártam. Csörgött, csörgött, s egy idő után sípszó hallatszott. Mégis megpróbáltam, újra és újra tárcsáztam a telefonját hátha felveszi, hátha válaszol és beszélhetünk egymással. De nem vette fel senki.

Utolsó mentsvárként felhívtam Sashat, hogy beszélhessek vele egy kicsit, azonban ő sem vette fel a telefont. Ez volt a legfurcsább dolog ami történt eddig, s rossz érzésem támadt. Sashanal mindig kéznél volt a telefon, soha sem ment el nélküle sehova, még a fürdőbe is magával vitte, most pedig nem vette fel.

Tárcsázni kezdtem Stephet, majd Michaelt, Edwardot és mindenkit sorjában, de senki sem vette fel a telefont. Azonnal ott termettem a házuknál és gondolkodás nélkül berontottam. Először a földszintet rohantam végig mindeközben hívtam őket, de nem volt válasz. Felsiettem az emeletre azonban ott sem volt senki, csupán mindegyikük telefonja ott csücsült az éjjeliszekrényükön. Tele volt nem fogadott hívásokkal mindegyikük telefonja, s már merülőben voltak.

- Apa, anya! - jelentem meg a szobájukban.

Riadtan keltek fel az ágyból és először le akartak teremteni a viselkedésem miatt, azonban látva riadt arcomat némán hallgatták mondandómat.

Anya zokogott, apa a karjaiban tartotta őt miközben ő is a sírás szélén állt. Nem tudtuk, hogy hova lettek a testvéreim, mi történt velük, mégis volt egy olyan érzésem, hogy mindennek köze van egy bizonyos személyhez aki képes egy pillantással az uralma alá vonni akárkit. Nem elég, hogy elvette életem szerelmét, de már a testvéreim is az uralma alatt vannak, s talán már nem is élnek...

Nem várhattunk tovább, muszáj volt valamit tennünk, különben csak nagyobb baj lesz. Ott ültünk a nappaliban, gondolkoztunk, terveztünk és próbáltunk egy olyan tervet kieszelni, hogy amikor támadásba lendülünk, akkorra már itt legyen a segítség ha addig ki tudjuk majd húzni ellene.

- Nem rossz ötlet, azonban ha beleszámoljuk... - Dawson megdermedt ültében.

Megfagyva, felragyogó szemekkel bámult a hátunk mögé amerre a bejárat van. Lassan megfordultunk s ott állt ő, szakadt, koszos ruhákban, kissé kócosan és sápadtan. Mégis most, hogy újra láthatom csupán még gyönyörűbb, mint emlékeztem rá. Ott állt az ajtófélfának támaszkodva s alig kapott levegőt. Cipőtlenül, szakadt és sáros ruhában állt, s meglátva minket egy erőtlen mosollyal esett össze a szoba közepén. Épphogy elkaptam őt, s azonnal karjaimba zártam. Itt volt előttem, átöleltem és éreztem hideg kezeit a karomon. Visszatért hozzám, mégis úgy éreztem, hogy a szívemben csak nagyobb űr keletkezett, mint előtte volt.

Összezavarodva figyeltük ahogy az ágyamban fekszik akárcsak egy ártatlan angyal. Mélyen, nyugodtan aludt, mi pedig tünetesen átgondoltuk mégis mi történhetett, de nem tudtunk rájönni. Azon kívül, hogy valahogy megmenekült annak a gazembernek a karmai közül, nem tudtunk semmit.

Dawson mellette maradt, végig a kezét szorongatta s egy percre sem mozdult mellőle. Egész nap mellette maradt, nem evett, nem ivott és nem szólalt meg egyetlen egyszer sem. Őt nézte. Őt nézte ahogy ott fekszik és nem mozdul már majdnem egy egész napja. Ott feküdt, alig lélegzett s holtsápadt volt. Féltünk, hogy nem fog olyan könnyen felépülni, s hiába használta anyám a képességét mihelyt megérkezett hozzánk s befektettem az ágyba, egyszerűen nem akart felébredni.

- Ez az ő műve, az erőmnek hála már rég fel kellett volna ébredni. Akkor minden sérülését sikerült eltüntetnem, most mégsem tudok tenni semmit. Olyan mintha valami gátolná az erőmet abban, hogy segíthessek rajta. Még mindig az uralma alatt van, még mindig ő irányítja őt. - suttogta anya, s megsimította Fanni arcát.

- Ezzel akar minket befolyásolni. Érzelmileg tönkre akar minket tenni, hogy ne tudjunk harcolni ellene, ami annyit jelent, hogy egyedül van. Nincs harci ereje, nincsen senki aki mellette lenne, azonban mindent be akar vetni, hogy befolyásolja az érzelmeinket és meggyengítsen bennünket. - suttogtam, s csókolt leheltem arcára.

- Jobb lesz ha Dawsont elvisszük mellőle. Nincs jó hatással rá ez az egész, s ha ő elveszíti a fejét akkor nagy bajba kerülhetünk. - jelent meg apám is az ajtóban.

Éppen beléptünk a szobámba amikor Dawson rideg, gyilkos tekintettel felnézett ránk és villámokat szórt szemeivel.

- Ne merészeljetek a közelünkbe jönni. Ha egy újjal is hozzányúltok akkor végetek van. - morogta s közben nem engedte el Fanni kezét.

- Dawson, gyere és pihenj le egy kicsit. Biztos éhes vagy már, vagy mi lenne ha sétálnál egy kicsit, biztosan fáj már mindened a sok üléstől. - próbálkozott anyám.

- Tudom mire készültök, de ne higyjétek, hogy sikerülni fog. Ha én nem mentem volna el nélküle, ha akkor magammal vittem volna őt is, akkor most nem tartanánk itt, nem lenne ez az egész. - suttogta.

- Akkor mi lenne ha ahelyett, hogy itt ülsz és önsajnálatba fulladsz, helyette inkább felállsz, megpróbálsz újra megerősödni és neki kezdeni a tervünknek? Bosszuld meg őt, amiért ez történt vele, te nem vagy dühös? Hát harcoljunk és kapjuk el azt az embert. Bűnhődjön mindazért amit tett Fannival. - néztem vele farkasszemet.

Láttam, hogy vívódik, de tudtam, hogy jó döntést fog hozni. A család az első, s az egyetlen családtagját bántalmazták, elvitték és ki tudja mit tettek vele. Ezt a haragot felhasználva lábra állt, utoljára átölelte testvérét és kisietett a szobából. Felkészült a harcra akárcsak mi, ám nem gondoltuk volna, hogy nem kell elmozdulnunk itthonról, mert a baj már megérkezett s a körülöttünk lévő erdőben várt ránk csendben.