A kötelék (Befejezett)

31.rész

- Meg kell találnunk azt a férget és befejezni amit elkezdtünk! - morogta Michael és az asztalra csapott.

Hangos reccsenéssel tört ketté a cseresznyefa asztal, s a rajta lévő tárgyak a földre peregtek.

- Arra már nincs szükség. - minden szempár rám szegeződött.

- Hogy érted ezt? Futni hagyod? - morogta Edward.

- Elintéztem, s többet nem kell vele foglalkoznunk. Lezuhant a szirtről és láttam ahogy ott fekszik a sziklák tetején teljesen kicsavarodva. Biztos vagyok benne, hogy nem élte túl. Vége van. - Daemon szorosan átölelt.

Ezután a későn érkező családtagok elindultak Michaellel a szirthez, hogy lecsekkolják az állításomat, valamint a holttestet elvigyék onnan és eltűntessék örökre. 

Mindenki néma csendben ült a nappaliban és várta, hogy Michael visszatérjen a csapattal. Daemon mindvégig szorosan ölelt, kezemet pedig Dawson szorongatta jobb oldalamról. Vége volt a csatának, s mégis legbelül úgy éreztem, mintha minden még csak most venné igazán kezdetét.

Két nap múlva eltemettük Frederichet a hátsókertnél lévő rózsakertben, s végső búcsút vettünk tőle mindannyian. Azon a napon minden rokon aki csak létezik magunkra hagyott minket, úgy ítélték meg, hogy az a nap csupán Daemonék számára van, hogyha ők eljönnének mindannyian, csupán roszabb lenne a helyzet. Magukat okolták mindezért, s valamiért amikor ezt hangosan is kijelentették nem cáfolta az állításukat senki. A családtagok közti szoros kötelék megrendült.

Némán álltam az új családom mellett és mindvégig Frederichre gondoltam akitől még csak elnézést sem tudtam kérni mindazért amivel megvádoltam akkoriban. Hősiesen harcolt a családjáért, hősiesen harcoltunk értünk, akik megvádolták és egymás ellen fordították a család tagjait. 

Sajnálom Frederich. Remélem mindaz az ima amit elmondok érted meghallgatásra talál. Remélem, hogy hallod mindazt amit mondok most neked némán, s megbocsátassz nekünk...

Két hónappal később:

- Mindent bepakoltatok? Semmit sem hagyunk itt igaz? Remélem, hogy nem marad itt semmi amire szükségünk lenne. - forgolódott Lydia.

- Nyugalom anya, mindent bepakoltunk. - nyugtatgatta Edward.

- Ha pedig nem, akkor seperc alatt iderepülök és elhozom, vagy Jasper iderohan és segít elcipelni a dolgokat. Ne aggódj. - ölelte át Amberly.

- Rendben. - mosolygott rá édesanyja és bepakolták az utolsó bőröndöt is a kocsikba.

Két hónap után úgy döntöttünk, hogy jobb lesz mindenkinek, ha magunk mögött hagyjuk ezt a házat azzal a rengeteg fájdalmas emlékkel együtt amit átéltünk ezidáig. Nem hagyjuk teljesen magára a területet, végülis annyi szép emlék köthető minden szobához vagy tárgyhoz, hogy képtelen lettünk volna így itt hagyni.

Az egész család az egyik távolabbi nyaralóba költözik pár várossal odébb, hogy egy teljesen új életet kezdjenek nyugalomban. Megfogadtuk, hogy együtt maradunk, hogy nem hagyunk hátra senkit és nem hagyjuk, hogy bárki is szétszakítson minket. 

Dawson és én némán ültünk a kanapékon amikor megtárgyalta a család, hogy mostantól mi lesz. Úgy gondoltuk, hogy jobb ha mindebből kimaradunk, hiszen ez az ő új életük lesz, nem pedig a miénk.

- Hány szobás is a rezidencia? - kérdezte anyjától Kathleen.

- Hm, most, hogy mondod lehet, hogy egy kissé szűkösen leszünk, azonban két vendégszobát még átalakíthatunk rendes szobának. Fanni, Dawson nektek ez így megfelel? Ígérem, hogy gyorsan átalakítjuk számotokra a szobákat, hogy kényelmesen elférjetek. - fordult felénk Lydia.

Némán néztük az előttünk ülő, szívmelengető mosolyt küldő nőt aki a véleményünket kérdezte. Azt akarták, hogy velük éljünk, hogy velük maradjunk, mint egy család. Dawson a kezemért nyúlt és jó szorosan megszorítottuk egymásét. Egy új család, egy új remény. Mindezidáig erre vártunk...

Mindenki készen állt, s beszálltak a kocsikba. Daemon és én maradtunk legutoljára a motorral. 

Felvettük a sisakokat, majd felpattantunk a motorra és utoljára visszanéztünk a ház felé. Megszorítottuk egymás kezét, éreztem ahogy melegség önti el a testemet, s tudtam, hogy most már örökre együtt lehetünk.

Beindította a motort és ezerrel száguldani kezdtünk az úton az új életünk felé. Éreztem, ahogy azok a nehéz és súlyos láncok most már nem tartanak vissza, eltörtek a régi zárak és leperegtek maradványaik rólunk. Nem tart vissza minket semmi, most már mi irányítjuk az életünk. 

Szabadok vagyunk...

VÉGE

Köszönöm, hogy Fannival és Daemonnal tartottatok ennyi fejezeten keresztül és belegondolni, hogy már vége is van kissé elszomorít. Azonban soha sem lehet tudni, hogy nem e kezdődik egy új fejezet az ő tökéletesen furcsa életükben. Remélem mindenkinek tetszett A kötelék és mégegyszer köszönöm, hogy elolvastátok.

Kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új évet kívánok!