A kötelék (Befejezett)

23.rész

Némán ültem a székben és nem hallottam Trevor egyetlen szavát sem amit nekem szánt. Egyfolytában csak Daemon halott teste jutott eszembe és a tekintete miközben zuhant. A remény, hogy élhet, s mégis a csalódás és a félelem, hogy látja barátját, aki képtelen segíteni.

- Fanni! - rázta meg a vállaimat és felnéztem rá.

Láttam az aggódást és a rémületet a szemeiben, mégis valami más is bujkált ott, talán düh?

- Fanni, mi a baj? Térj magadhoz. - suttogta nekem és elengedett.

- Semmi, nem történt semmi.

- Nem gondolom, hogy ha valaki egy fél órán keresztül némán ül és néz maga elé az normális. Mi folyik itt? Történt valami?

- Láttam a múltat. - suttogtam és lesütöttem a szemeimet.

- Mit láttál? - kérdezte rekedten és behunytam a szemeimet.

- A régi mesét, hogy miért haragszik egymásra a két család. Láttam mindent, és tudom az igazat! Nem kellene egymással veszekednünk, mert valójában baleset történt. Nem mi öltük meg Danielt, hanem megcsúszott, és Eric nem tudta megmenteni, mert még nem ismerte az erejét! Nem tudta egyszerűen használni! Nem az ő hibája volt! El kell mondanunk nekik! Akkor nem lenne több vita, nem kellene a két családnak haragban lennie többet. - csillant fel a szemem és felálltam.

- Nem. - jelentette ki és elállta az utamat.

- Micsoda? Hogy érted ezt?

- Nem emlékszel rá, hogy csupán azért ölte meg Sierrát az az ember, mert nem szerette a családunkat? Tényleg ennyivel le akarod zárni ezt az egész múltat? Nem akarod megbosszúlni anyukádat? Megpróbált téged védeni, de ő megölte őt, hideg vérrel Fanni! - mégsem tudtam megálljt parancsolni.

- Ha most itt lennének, akkor azt akarnák, hogy a két család kibéküljön Trevor. És pontosan tudom, hogy mit tett Frederich a szüleimmel, mégis képes vagyok inkább békében élni velük, mert ők is a családom. Elfogadtak, megszerettek és csupán a nevemért utáltak engem. De most, hogy kiderül az igazság, többé nem kell emiatt sem haragban lennünk, boldogok lehetünk, együtt. - mosolyogtam rá és megkerültem.

Éppen megpillantottam Lydiát az egyik székben amikor egy apró fájdalom nyilalt a fejembe, és akaratom ellenére visszafordultam. Ott állt velem szemben Trevor, és mosolygott. Úgy csinált, mintha az előbb el sem indultam volna elmondani a családunk közti valóságot Frederichnek és hirtelen az én szám is mosolyra húzódott. Küzdöttem ellene, fel akartam emelni a kezeimet, hogy letépjem magamról azt a mű mosolyt, de képtelen voltam akármit is tenni. Belenéztem Trevor szemeibe és ekkor rájöttem mindenre. Használta rajtam az erejét, hogy így viselkedjek, én pedig nem tudtam neki ellenállni. A szemei arany színben ragyogtak fel és végig engem szugerált.

- Ideje lenne indulnunk, nem gondolodod kedvesem? - s megfogta a karomat.

- De, hogyne. - válaszoltam lágyan és elindultunk a kijárat felé.

Lydia! Frederich! Kérlek, valaki! Valaki segítsen rajtam! Állítsátok meg őt különben baj lesz! Segítsetek, irányít engem! Dawson! DAEMON! Egy apró lökést éreztem belül, és Daemon hirtelen megjelent előttem.

- Fanni, mi a baj? - kérdezte és megfogta a kezeimet.

- Daemon, mit keresel itt? - kérdezte indulatosan Frederich.

- Éreztem, hogy baj van. Mi történt? - de csak mosolyogtam. - Fanni? - kérdezte kicsit ijedten.

- Nincsen semmi baja, csupán boldog. Talán az baj? - kérdezte Trevor és átkarolta a vállamat.

- Mégis kicsoda maga? - kérdezte indulatosan és megpróbált elhúzni tőle, de képtelen volt.

- Ő itt Trevor, a bácsikám. - mosolyogtam rá és átöleltem a derekát.

- De valami baj volt. Éreztem. - suttogta.

- Nincsen semmi baj. - mondtam, de belülről újra elkezdtem neki küldeni a fájdalmam jeleit és az arcizma megrándult.

Rájött, hogy baj van és nem vagyok önmagam, mégsem volt már képes tenni semmit, Trevor őt is elkapta.

- Fiam, gyere, hagyjuk őket békén. Tökéletesen megvannak.

- Gyere Daemon. - kérlelte anyja is.

- Káprázat. - nyögte ki Daemon nagy nehezen és Frederich éppen készült támadni, amikor megfagyott.

- Nahát, milyen kis okos kölyök. Daemon igaz?

- Igen. Daemon Moore. - válaszolt azonnal.

- Értem, nos akkor megérted, hogyha nem szívesen látlak téged Fanni közelében. Sőt, senkit nem akarok a közelében látni. - és az aranyszín eltűnt a szemeiből.

- Fanni most! - ordította Daemon, de képtelen voltam megfogni a kezét.

- Te is tudod jól, hogy mit tettek velünk Fanni, soha ne feledd, hogy mit tettek! - nyomatékosította utolsó szavait.

- Gyere, mire vársz? - értetlenkedett Daemon.

- Igazat mond, nekem vele a helyem. - suttogtam, és újra mosolyogni kezdtem.

- Akkor mi lenne, ha most már tényleg indulnánk, eléggé fárasztó volt ez az ebéd kedvesem.

- Csitt, csitt kis gyermek

Aludj el csendesen

Hallod e hangom

Azt amit dalolok

Hogyha majd felkelsz

Másra sem tellesz

Csak körbe nézel

S mindezt elfelejted. - daloltam és az erőm hatott, szépen lassan elálmosodtak és elaludtak.

- Remek voltál kedvesem. - és elengedett.

- Mégis mit műveltél? Miért jó ez neked Trevor? - kérdeztem könnyes szemekkel.

- Csupán végleg el akarom tűntetni a Moore-okat, csupán ennyi. És te is ezt szeretnéd, nem igaz? - nézett rám aranyszemekkel és bólintottam.

Kisétáltunk az étteremből és a házához érve megpillantottam a nappaliban egy hatalmas festményt felakasztva a kandalló felé. Rajta volt elsősorban Trevor, mellette anyukém és középen én álltam velük. Mind mosolyogtunk és boldogak voltunk.

- Mégis mi ez? Hogy tudtad elkészíteni? - mondtam könnyes szemekkel.

- Én mindig figyeltelek titeket. Őt is, téged is. Ez a mi családunk Fanni, értünk csináljuk ezt az egészet. Ők elvették tőlünk a legfontosabb dolgot az életben, és még csak nem is sajnálják, meg kell bosszulni őket. - nézett rám könyörgően.

Ekkor valami elpattant bennem. Tudtam, hogy amit teszünk rossz, amit tenni kéne, hogy megbeszéljük és Frederich megbűnhődik, de senki mást nem akartam bántani. Anya nem lenne büszke rám emiatt. Éppen az értésére akartam adni amikor a szemembe nézett, és a szemei arany színűvé változtak.

- Mostantól én parancsolok a testednek és az érzéseidnek is. Egy halott bábu vagy, amit én fogok mozgatni és csupán rám hallgatsz majd senki másra, míg a halál el nem választ. - mosolygott rám és átölelt.
Az elmém mintha teljesen kiürült volna. Nem tudtam ki vagyok, mit csinálok, hol vagyok, de nem is érdekelt semmi sem. Ezeket a napokat úgy éltem meg mintha nem is lettem volna ott.

- Jó reggelt kedvesem. - mosolygott rám reggel Trevor és viszonoztam.

- Neked is Trevor. Mit csinálunk ma?

- Mi lenne ha kirándulnánk egy kicsit?

- Tényleg, és hova? - lelkesültem fel.

- A barátaidhoz kedvesem. Őket is magunkkal hozhatnánk, ha szeretnéd.

- Remek ötlet. - és beszálltunk az autóba.