Havasalföld az öklével lendületesen az asztalra csapott. A hirtelen csattanásra Moldva megrezzent. Lassan a szoba sarka felé húzódott, majd idegesen pödörni kezdte a kezéhez legközelebb eső hajtincsét. Havasalföld mindig olyan nyugodt volt, most viszont alig lehetett ráismerni. Kevés dolog volt a világon, ami ennyire kihozhatja a sodrából. A fejedelemség előtt egy papírdokumentum hevert, de egyértelműen nem volt elragadtatva az olvasottakkal.
– Ezek teljesen bolondnak néznek minket – morogta fél szájjal. Az amúgy is fehér arca a lehetetlennel határos módon még jobban elsápadt.
– Ez volt a válaszuk – szólalt meg egy harmadik személy az íróasztal másik oldaláról, fél szeme szemkötővel takarva. Havasalföld nem méltatta válaszra, fel se nézett rá. Moldva tétován közelebb ment a testvéréhez.
– Mit írtak? – kérdezte, de legbelül már tudta, mi lesz a felelet.
– Röviden? Egy mézes-mázos nem – mondta Havasalföld fogát csikorgatva. Az ujját végighúzta a paragrafusokon, hogy hangsúlyt adjon a felindulásának.
– Sajnálom – hallatszott újra a harmadik személy hangja. Havasalföld felkapta a fejét, és szembenézett az asztala előtt tébláboló Erdéllyel. A tekintete tajtékzott a dühtől.
– Dehogy sajnálod! – kiáltott rá, bár nem tudta pontosan miért teszi, egyszerűen csak épp ő volt a legközelebb, akin levezethette a haragját. Erdély kifejezéstelenül lesütötte a szemét, és tűrte. Moldva közbelépett, és megrántotta Havasalföld karját.
– Kérlek, fékezd magad. Neki ebben semmi bűne sincs. Ne süllyedj a barbárok szintjére – kérlelte bátortalanul. Havasalföld felengedett. Mélyeket lélegzett, majd újra felemelte a hangját.
– Csúfság. Ezt nem írhatjuk alá! Ha azt hiszik, hogy ennyivel el tudják intézni, akkor nagyon tévednek – mondta, inkább magának, mint a szobában tartózkodóknak. Moldva a válla fölé hajolt, és végigolvasta a sorokat. Hosszas csend után, amit csak ideges kéztördelés és lábdobogatás töltött be, végre kiegyenesedett, és felsóhajtott.
– Nincs más választásunk. Vagy ez, vagy semmi.
Havasalföld elgondolkodva összekulcsolta a tenyerét, és az álla alá támasztotta. Torkig volt már, hogy egyetlen szavuk sem lehet. Azok írják a sorsot, akiké a hatalom, míg a kisebbeknek csak a hallgatás jut.
– Nem hagyom – mondta, míg a kezébe vette a tollat. Moldva kérdőn nézett rá. A tettei ellentmondtak a szavainak.
– Ugye nem háborút akarsz?
– A háború a hamisak és a gyengék eszköze – mondta nyugodtan Havasalföld. A toll hegyét a tintásüvegbe mártotta, és egy gyors mozdulattal aláírta a papír alját. – Mi az eszünket fogjuk használni, és kihozzuk minden helyzetből a legjobbat.
A korábban forrongó Havasalföldnek nyoma sem maradt, helyette zavarba ejtően nagy mosolyt viselt az arcán. Átadta a tollat Moldvának, aki szintén aláírta a papírt. Ezek után Erdély kezébe nyomta, és egy bocsánatkérő pillantással intett neki, hogy hagyja el a szobát. A fejedelemség megértően, szó nélkül távozott. Amikor becsukódott az ajtó, Moldva feddőn a bátyjához fordult.
– Nem kellett volna ráförmedned – jegyezte meg hidegen. – Miért szaporítod szegény baját? Nem elég, hogy így is elnyomásban él?
Havasalföld egy sóhajjal felállt a helyéről, és a könyvespolchoz ment.
– Ne érts félre, egyáltalán nem rá haragszom. Távol áll tőlem – mondta a számos könyvet nézegetve, aztán témát váltott. – Megkapják, amit akarnak. De mi is meg fogjuk kapni, amit mi akarunk. Megvalósítjuk az egyesülést, akkor is, ha nem mondanak áment rá.
YOU ARE READING
Élő földek I - Ʀemény rabjai
General FictionTrianon után száz évvel Magyarország és Románia még mindig nem bocsátottak meg egymásnak a múltban történtekért. Az erdélyi régiók kénytelenek beletörődni, hogy sosem lesz béke a két országuk között, mígnem egy nyári napon történik valami, ami fenek...