Élő földek I - Ʀemény rabjai

Harmadik fejezet. Ország-világ előtt

Havasalföld az öklével lendületesen az asztalra csapott. A hirtelen csattanásra Moldva megrezzent. Lassan a szoba sarka felé húzódott, majd idegesen pödörni kezdte a kezéhez legközelebb eső hajtincsét. Havasalföld mindig olyan nyugodt volt, most viszont alig lehetett ráismerni. Kevés dolog volt a világon, ami ennyire kihozhatja a sodrából. A fejedelemség előtt egy papírdokumentum hevert, de egyértelműen nem volt elragadtatva az olvasottakkal.

– Ezek teljesen bolondnak néznek minket – morogta fél szájjal. Az amúgy is fehér arca a lehetetlennel határos módon még jobban elsápadt.

– Ez volt a válaszuk – szólalt meg egy harmadik személy az íróasztal másik oldaláról, fél szeme szemkötővel takarva. Havasalföld nem méltatta válaszra, fel se nézett rá. Moldva tétován közelebb ment a testvéréhez.

– Mit írtak? – kérdezte, de legbelül már tudta, mi lesz a felelet.

– Röviden? Egy mézes-mázos nem – mondta Havasalföld fogát csikorgatva. Az ujját végighúzta a paragrafusokon, hogy hangsúlyt adjon a felindulásának.

– Sajnálom – hallatszott újra a harmadik személy hangja. Havasalföld felkapta a fejét, és szembenézett az asztala előtt tébláboló Erdéllyel. A tekintete tajtékzott a dühtől.

– Dehogy sajnálod! – kiáltott rá, bár nem tudta pontosan miért teszi, egyszerűen csak épp ő volt a legközelebb, akin levezethette a haragját. Erdély kifejezéstelenül lesütötte a szemét, és tűrte. Moldva közbelépett, és megrántotta Havasalföld karját.

– Kérlek, fékezd magad. Neki ebben semmi bűne sincs. Ne süllyedj a barbárok szintjére – kérlelte bátortalanul. Havasalföld felengedett. Mélyeket lélegzett, majd újra felemelte a hangját.

– Csúfság. Ezt nem írhatjuk alá! Ha azt hiszik, hogy ennyivel el tudják intézni, akkor nagyon tévednek – mondta, inkább magának, mint a szobában tartózkodóknak. Moldva a válla fölé hajolt, és végigolvasta a sorokat. Hosszas csend után, amit csak ideges kéztördelés és lábdobogatás töltött be, végre kiegyenesedett, és felsóhajtott.

– Nincs más választásunk. Vagy ez, vagy semmi.

Havasalföld elgondolkodva összekulcsolta a tenyerét, és az álla alá támasztotta. Torkig volt már, hogy egyetlen szavuk sem lehet. Azok írják a sorsot, akiké a hatalom, míg a kisebbeknek csak a hallgatás jut.

– Nem hagyom – mondta, míg a kezébe vette a tollat. Moldva kérdőn nézett rá. A tettei ellentmondtak a szavainak.

– Ugye nem háborút akarsz?

– A háború a hamisak és a gyengék eszköze – mondta nyugodtan Havasalföld. A toll hegyét a tintásüvegbe mártotta, és egy gyors mozdulattal aláírta a papír alját. – Mi az eszünket fogjuk használni, és kihozzuk minden helyzetből a legjobbat.

A korábban forrongó Havasalföldnek nyoma sem maradt, helyette zavarba ejtően nagy mosolyt viselt az arcán. Átadta a tollat Moldvának, aki szintén aláírta a papírt. Ezek után Erdély kezébe nyomta, és egy bocsánatkérő pillantással intett neki, hogy hagyja el a szobát. A fejedelemség megértően, szó nélkül távozott. Amikor becsukódott az ajtó, Moldva feddőn a bátyjához fordult.

– Nem kellett volna ráförmedned – jegyezte meg hidegen. – Miért szaporítod szegény baját? Nem elég, hogy így is elnyomásban él?

Havasalföld egy sóhajjal felállt a helyéről, és a könyvespolchoz ment.

– Ne érts félre, egyáltalán nem rá haragszom. Távol áll tőlem – mondta a számos könyvet nézegetve, aztán témát váltott. – Megkapják, amit akarnak. De mi is meg fogjuk kapni, amit mi akarunk. Megvalósítjuk az egyesülést, akkor is, ha nem mondanak áment rá.