Élő földek I - Ʀemény rabjai

Tizenkettedik fejezet. Veszedelem és kételkedés

A nap már leáldozóban volt. Erdély kis tüzet rakott a kunyhó szomszédságában. A késével gombát pucolt. Darabokra vágta, és sorra feltűzdelte egy vékony botra, amit aztán a lángok fölé tartott. Míg sült, a régió zaklatottan próbálta megmagyarázni magának, amit látott. Egész nap ugyanazon zakatolt az esze. Mitől és miért színeződött el a szeme? Sehogy sem tudott egy kielégítő válasszal előhozakodni.

A gondolataiból enyhe égett szag zökkentette ki. A vacsora elkészült, kicsit odakozmált, amíg nem figyelt oda. Hamar lekapta a tűz fölül. Megfújta párszor és mohón enni kezdett. Nem tudta, hogy jól esik-e vagy nem, csak azt tudta, hogy kopog a szeme az éhségtől. Mohóságában nem rágott meg eléggé egy falatot, ami azonnal a torkán is akadt. Rohamos köhögésben tört ki, és püfölgetni kezdte a mellkasát. A kezét a szája elé tapasztotta. Pár másodperces kínlódás után végre felköhögte a gombadarabot. Megkönnyebbülten levegőt vett, és lenézett a kezére.

– Mi a...? – bukott ki belőle a szó. Elszörnyedve meredt a tenyerébe. Vér... Véres volt a keze! A másik kezével ösztönösen megtörölte a száját. Ugyanúgy az is pecsétes lett. Lassan eljutott az agyáig, hogy az imént vért köhögött. A száját betöltötte a vasas íze.

Eluralkodott rajta a pánik. Felpattant a helyéről, és futni kezdett, nem tudta hova, vagy egyáltalán miért, hisz' úgysem menekülhet el saját maga elől. Egy idő után visszajutott a tisztásra, ahol a tó volt. A lába már nem akart engedelmeskedni neki. Nagy lendülettel a földre csapódott, szinte darabokra tört bele. Hangosat nyögött. Az erőlködéstől könny szökött a szemébe, de sikerült felkelnie. Elszántan újra megindult. Az egész világ forgott vele, az agya a rémülettől olyan zavaros lett, hogy azt se tudta, melyik világon van. Mi történik vele?!

A látása elmosódott. Nem látta, merre megy, csak azt érezte, hogy levegőrelépett. A következő pillanatban már érezte, hogy zuhan. Egyre gyorsabban és gyorsabban. Eszelősen kapálózni kezdett. Az idő mintha belassult volna. Felfogta, hogy nincs mit tenni, és magatehetetlenül ellazította az öklét.

„Istenem, segíts" fohászkodott magában. Alighogy kigondolta, egy éles visítás tört be a világába. Valami meleg megragadta a vállán a ruhát. Az a valami lelassította az esését. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanat elteltével újra szilárd talajt érzett a lába alatt.

Erdély kimerülten lerogyott. Hosszas szuszogás közben az oldalára fordult. Továbbra sem látott tisztán, de ki tudta venni a ritka füvet és a köves talajt maga alatt. Könnyben úszó szemmel megpróbált felnézni. Az utolsó dolog, amit még elkapott, egy ködös fekete folt volt közvetlenül mellette. Azután minden elsötétült.

⸙ ⸙ ⸙

Sötétség ereszkedett a tájra. A felhők elvonultak és átadták az eget a csillagok uralmának. A sátortábor lakói a tűz köré húzódtak, és nekiláttak a kiadós vacsorát elpusztítani. Miután mindenki jóllakott, beleértve a sast is, szellemtörténetekkel szórakoztatták egymást.

– A legenda szerint a Hója-erdőt kísértetek lakják – mesélte nagy beleéléssel Bánság. – Az emberek rettegnek tőle, és széles ívben elkerülik... De ha mégis akad olyan vakmerő személy, aki a közelébe merészkedik, az megőrül, vagy soha többé nem tér vissza.

– Szerinted valóban kísértetek vannak az erdőben? – kérdezte Magyar. Bánság elvigyorodott.

– Nem fér kétség hozzá – bizonygatta – A kíváncsiskodók rengeteg megmagyarázhatatlan dolgot fedeztek fel. Az a hely el van átkozva. De hogy ki átkozta el? Azt egy árva lélek sem tudja biztosra – tette hozzá, hogy még jobban rájuk ijesszen. A hallgatóságon végigfutott a borzongás. Páran hümmögtek.