Élő földek I - Ʀemény rabjai

Tizedik fejezet. Ellenségem-barátom

Fejfájás. Ez volt az első dolog, ami reggel fogadta Erdélyt. A régió kinyitotta a szemét. Lomhán felült az ágyon, és az ablakon beszűrődő napfénynél körülnézett a kunyhóban. Az ágya előtt egy koszos szőnyeg hevert a földön, a fal mellett egy asztalka székkel, alattuk egy doboz kacat a múltból, egy kicsi szekrény, ami most hasznavehetetlen. A ruháin kívül, ami rajta volt, csak a kését és a szemkötőjét hozta magával. Ő túlélő, többre nincs is szüksége.

Összeszedte magát, és felkelt az ágyról. Megnyalta a száraz ajkát, és tudatosult benne, hogy mennyire szomjas. Az ajtó felé menet eszébe jutott, hogy nem messze kell lennie egy tónak. Ott ihat és meg is mosakodhat.

Kilépett a házból. Szikrázó napsütéses volt odakinn az idő. Mély levegőt vett, és hallgatta a madarak reggelköszöntőjét. Keresztbe font kézzel megindult az ösvényen felfelé. Az emlékezete nem csalt, néhány perc ráérős séta után egy tisztásra ért, aminek a közepén szinte szemrontóan fénylett a tó, amit keresett. A környéken pár régi ház kuporgott - ajtó-ablak már rég hiányzott róluk. Az előző rendszerből maradtak itt elhagyatottan. Erdély megrázta a fejét. Ez nem az ő dolga.

A kék-fekete tóhoz lépve meglátta magát a vízen. Üresen rábámult a tükörképére. Az a furcsa érzése támadt, mintha valami megváltozott volna rajta, de nem tudta pontosan leszögezni, hogy micsoda. Farkasszemet nézett vele...

Ez nem lehet, csak hallucinál! Az ő szeme azúrkék. Mindig is kék volt! Mégis most egy hüledező, felemás szempár nézett vissza rá a vízből. A bal írisze lilán, a jobb pedig karmazsin pirosan csillogott a fényben. A döbbenettől a szó szoros értelmében dobott egy hátast, miközben egy ijedt sikítást hallatott. Már látta őket valahol. Megszólalásig úgy néztek ki, mint... de az nem lehet. Hogy lehetne?

Felállt a földről, és újra a víz fölé hajolt meggyőződni, hogy vajon a képzelete játszik-e vele. Nem. Ez valóság volt. Elszörnyedve meredt maga elé. Nem akarta látni, hogy felemás. Nem! Eszébe jutott a szemfedő. Legalább az egyiket eltakarhatja vele. A zsebébe nyúlt, a keze azonban nem találta az ismerős tapintású kendőt. Erdély kapkodni kezdett, a tekintete fel-alá cikázott. Minden zsebét végigtapogatta, de a szemfedő nem volt sehol. Elvesztette! Dühében a felszínre tört minden panasz, és teli torokból kiordította magából, hogy beleremegett a völgy.

– Miért én?! Miért én kell mindent elviseljek?! Miért nem hagytok végre békén?!

Nem volt senki a közelben. Senki nem volt tanúja, ahogyan magán kívül tombol, majd a földre rogyik és sírni kezd.

⸙ ⸙ ⸙

Bánság arra ébredt, hogy nehezen lélegzik. Valami súlyt érzett ránehezedni a mellkasára. Hamar kinyitotta a szemét, és egy rozsdabarna macska tomporával találta szembe magát. Ott feküdt a takaró tetején, és halkan dorombolt. A régió ingerülten sóhajtott, és visszacsapta a fejét a párnára.

– Sicc! – súgta oda, de az állat a füle botját se mozdította. Egyáltalán hogy került ide? Tegnap este nem látta.

Óvatosan felült, ügyelve, hogy ne ébressze fel a szorosan mellette fekvő barátait. A vendéglátóik minden jó szándéka ellenére, akárhogy is nézték, a szobát nem éppen öt embernek találták ki. De ahogyan mondani szokás, sok jó ember kis helyen is megfér.

A cica látva, hogy a fekvőhelye fokozatosan kényelmetlenebbé válik és alkalmatlanná a szundításra, leugrott a földre, és felemelt farokkal elsomfordált a szoba sarkába. A kályha tövében újra összegömbölyödött. Bánság követte a szemével. Otthonosan mozgott, tehát biztos itt lakik.

Most hogy nem kellett többet foglalkozzon a macskával, a figyelmét a környező zajokra és képekre fordította. Kint szemerkélő eső verdeste az ablakot, amit szinte teljesen elnyomott a bentiek horkolása. Végignézett a szobán. Félhomály volt. A többiek még mind aludtak. Kollektíven úgy néztek ki, mint valamilyen félresikerült pizsamaparti. Székely a hasán feküdt a földön, valamikor legurulhatott a matracról, Románia fél lába lelógott a kanapéról, Magyarország pedig egy teljes száznyolcvan fokot fordulhatott álmában, mert a lába ott volt, ahová este még a fejét hajtotta. Partium volt az egyetlen, aki viszonylag értett az elegáns alváshoz. Lányok...