Élő földek I - Ʀemény rabjai

Tizenharmadik fejezet. Turulmadár

Sötét volt. Valaki sírt. Szaggatottan, hosszú szünetekkel. A hangja elveszett a távolban. Egyszerre volt dermesztő a hideg és elviselhetetlen a forróság. Kívül-belül minden fájt, mégis furcsamód nem érzett semmit, mintha lezsibbadtan lebegett volna a levegőben. Aztán a föld felszökött hozzá, és újra érezte a háta alatt a kemény talajt. A hideg, harmatos levegő rátelepedett az arcára. Valami megmozdult. Csiklandozta kicsit. Valami meleg, élő...

Erdély lassan magához tért. Az emlékek elárasztották a feje minden zugát. Visszajött a megválaszolatlan kérdés. Mi történt? A kérdést iszonyú hidegrázás és szúró fájdalom is kísérte. A régió mélyeket lélegzett. Vagyis csak dicséretre méltón próbált. Olyan nehezen ment, hogy egy pillanatra azt hitte, menten megfullad. Nagy küszködések árán kinyitotta a szemét. Tiszta, csillagos ég fogadta, de valami a szeme sarkában minden figyelmét egyetlen pontba vonzotta.

Egy sötét forma ült a hasán. Ahogy elkezdett mozgolódni, amaz is megmoccant. Erdély a félhomályban hunyorogva nézte. Az agya messze lemaradt. Jó pár másodpercig bambult maga elé, amíg végre kivette a formáját. Madárféle volt. A két szárnya kitárva feküdt rajta, az egyik a mellkasán, a másik a lábán, a szeme pedig egyenesen az övére volt szegezve, és halkan pihegett. A régió óvatosan a könyökére támaszkodott. Felült, hogy közelebbről lássa. Olyan ismerősnek tűnt...

A madár megemelte a szárnyát. Erdélynek elakadt a lélegzete. Még a szédülésről is megfeledkezett. Az egyik kezét a szája elé kapta. Felismerte a madarat. Reszketve a feje felé nyúlt.

– Turul...? – kérdezte bizonytalanul, mint aki nem tudja, hogy álmodik-e vagy sem.

A madár igenlőn a tenyerébe dugta a fejét. Erdély látása megint elhomályosodott a felgyűlt könnyektől. Olyan rég látta, nem győzte elhinni, hogy valóban itt van. Előrébb hajolt és átölelte a nyakát.

– Hát tényleg te vagy az – hörögte. Újra vér kezdett csöpögni le az állán. A turul visszaengedte a szárnyát, most szorosabban, és a földre nyomta Erdélyt, majd kinyitotta a csőrét és élesen elsikította magát. A visszhang körbeverődött a völgyben vissza fel a hegyekig, aztán újra csend lett.

Erdély nem fogta fel, ami történik. Csak arra tudott gondolni, hogy végre, ennyi év után megtalálta a kedves madarát... Vagyis hát, inkább a turul találta meg őt. Felnézett. Megpillantotta a sziklát, ahonnan feltehetőleg lezuhant. Tudatosult benne a súlyos helyzet, amiből kimentette az isteni gondviselés. A szárnyak alatt fekve újabb lendülettel fakadt sírva.

– Megmentetted az életem – nyöszörgött megkönnyebbülten. Turul egy halk vijjogással felelt. Erdély halványan elmosolyodott, de újra megszédült. Nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. Mint akit odacsaptak, a feje visszapuffant a földre. Elfojtott hangokat hallott, majd ismét eszméletét vesztette.

⸙ ⸙ ⸙

A két ország visszasietett a táborhelyre. Amint megérkeztek, egyik is, másik is nem kis lármával nekilátott felrázni a régiókat.

– Ébresztő! – emelte fel a hangját Magyarország, ahogy berontott a bejáraton.

– Nem létezik, hogy máris reggel van... – mormolta félálomban Partium, és lomhán fordult egyet.

– Történt valami? – ült fel kómásan Székely, a szemét dörzsölve.

– Most azonnal mennünk kell. Szedjétek össze magatokat – hadarta Magyar lehúzott fejjel. Partium is felkelt, és értetlenül körbenézett. Sötét volt még, mégis mi lelhette az országot? A félhomályban Székellyel összenéztek, majd visszafordultak Magyarhoz.