Élő földek I - Ʀemény rabjai

Hetedik fejezet. Régi sebek

Hideg szelek felhőket hoztak északról a Keleti-Kárpátok fölé, de még át-átsütött rajtuk a napfény. A hegyi erdők mélyében Erdély kifulladva lecsapta magát egy nagy fenyő tövében. Lihegve a fatörzsnek dőlt, és lehunyta a szemét. Percekbe telt, amíg valamelyest sikerült lenyugodnia. Letörölte a homlokáról a verítéket, majd törökülésbe helyezkedett, és hallgatta az erdő békés zaját. Minden hangot képpé formált a lelki szemei előtt. Madárdalt hallott, rigó adta a dallamot, a ritmust egy harkály. A lejtő tövében egy forrás csobogott gondtalanul, dél felől levélropogás hallatszott, bizonyára csak egy róka volt.

Úgy ismerte ezeket a hegyeket, mint a tenyerét. Innen a Küküllőkön át egészen a Szigethegységig bejárta százszor a tájat. Ez volt az otthona. Egy otthon, ami felett sehogy sem tudtak megállapodni. Fanyarúan felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Maga elé emelte a két karját, és lassan feltűrte az ingujját. A látványtól összeszorult a szíve. A jobb karján négy vízszintes, a bal karján pedig négy függőleges, ujjnyi hosszú csík éktelenkedett, két viszonylag új sebe, amik az évek során begyógyultak, de a nyomuk nem tűnt el teljesen. Hányszor és hányszor el akarta felejteni, de ez a két sebhely mindig felkavarta a düh és a kétségbeesés vizét.

Sokszor rajtakapta magát, hogy azon gondolkozik, ki is ő valójában. Hiszen van benne egyikből is, másikból is. Mégsem tudta eldönteni, hova tartozik. Nem térképi hovatartozás szempontjából, mert azt mindenki tudta, hogy most Románia része. Nem, inkább az otthoni hovatartozásával volt zavarban. Persze minden helyzetben ott voltak neki a testvérei, de tudta, hogy bár nem mondják ki nyíltan, ők is hasonlóan éreznek. Miként azonosíthatják ők magukat? És ő lehet mindkettő egyszerre, vagy muszáj választania? És ha egyik sem akar lenni?

A semmiből olyan hányingere lett, hogy beleszédült, és sietve leengedte a karját. Jobb lesz, ha nem látja. Élt sanyarú és szép időket is mindkettővel. Mindkettőt szerette és mindkettőt utálta... Nem. Nem utálta őket! Mégis, akármennyire is fájt, nem tudta letagadni, hogy csalódott bennük. De nem az fájt a legjobban, hogy leigázták, kényszerítették egyesülni, elnyomták utána meg figyelmen kívül hagyták. Nem. Az fájt, hogy a két ország, akikkel az előző életei, és mostani élete nagy részét töltötte, szüntelenül kővel dobálják egymást, míg ő a kereszttűzben ragadt. Akárhányszor látta Romániát köpni, miután kimondta az „Ungur" szót, akárhányszor Magyarország cifrán a káromkodásaiba foglalta Romániát... mindig megszakadt a szíve.

Az előző életeiben gyakran kísértették ezekhez hasonló képek, de ahogy teltek az évek, egyre több rémálma vált valósággá. Sosem hagyták békén, mindig az ő hátán csattant az ostor vége, és ami a legrosszabb, mindig mardosta a bűntudat, mert nem volt ereje megszólalni. Próbálta békíteni őket, de már réges-régen belefáradt a békebíró szerepébe. Sosem tudott javítani semmin, néha még csak jobban felhergelte őket. Ilyenkor mindig eszébe jutottak a többiek, akikkel osztozott ezen a sorson. Ő volt a rangidős térség köztük, őt terheli a felelősség a barátaiért, jóllehet saját magára se tud vigyázni. Ha beszél, csak árt mindannyijuknak, és sosem bocsátana meg magának, ha bármi bántódásuk esik miatta. Hogyan lett minden ennyire bonyolult...?

Belenyugodott a történelmébe, de felejteni közel sem volt olyan egyszerű. A történelem csúnya és visszataszító. Akármennyire is próbálják szépíteni, a tény tény marad örökre...

⸙ ⸙ ⸙

A keresőcsapat az egész napot átutazta, mindvégig a sas nyomában. Az alkony végül az Erdélyi-medencében érte utol őket. Letáboroztak egy patak közelében, távol az országutaktól.

– Itt szabad tüzet rakni? – kérdezte Partium az országához fordulva. Románia végigfutotta a szemével a környéket. Fa csak gyéren volt, nem jelentenek problémát. Bólintott.