Élő földek I - Ʀemény rabjai

Nyolcadik fejezet. Menedékvár

Gomolyfelhők sokasága gyülekezett, és teljesen eltakarták a napot Bécs városa fölött. A levegő meleg és fülledt volt. Magyarország a nyomasztó forróság dacára hosszú, szürke kabátban és szemébe húzott kalapban járta az uticéljához vezető utcákat, mindvégig üresen bámulva a cipője orrát.

– Hé, nézzen a lába elé! – zökkentette ki egy idegen hang a ritmusából. Magyar közömbösen ránézett a civilre, akibe belesétált.

– Suldigung – vetette oda neki. Kikerülte, majd továbbment, mintha mi sem történt volna. Elérkezett egy hídhoz, ami a Duna fölött vezette. A közepénél megállt, és a korlát mögül lepillantott az alatta hömpölygő folyóra.

Egyes napokon az ember néha szokott úgy érezni, hogy csak vendég a saját bőrében, és valaki más irányítja a tetteit. Ilyenkor szokta megkérdőjelezni, hogy valóban él-e, létezik-e, és ha igen, csak szemlélője az életének, vagy éli is azt? Magyarországon is erőt vett ez a furcsa egzisztenciális élmény. Megemelte a kezét, de olyan volt mintha saját magától mozdult volna meg a végtagja, hogy jár, de nem ő mozgatja a lábait. Különös, egyben rémisztő gondolat. Megrázta a fejét. Már megint képzelődik. Azoknak az időknek már régen vége. Most már ő van egymaga.

A még mindig felemelt kezével megtapintotta a sebhelyet, ami két évtizede ott éktelenkedett az arcán, és az átélt szenvedés fizikai megnyilvánulásaként az idők végezetéig ott is fog maradni. Amikor levette a szemkendőt, és tükörbe nézett, mindig szította a bosszúvágyat a lelkében. Az igazságtalanság és a megaláztatás keserű ízét érezni vélte a nyelvén. A sajgó szíve minden nap emlékeztette. Nem fogja elfeledni. Nem. Soha.

Az orrára csöppent valami. Felnézett. Az idő kezdett esősre fordulni. Megszaporázta a lépteit, ám az égi csatornák hangos dörgés és villámcsattanás kíséretében már meg is eredtek. A kalap karimájáról vízesésként zubogott le az esővíz. A kabátja átázott, de nem törődött vele. Már nem lehetett túl messze. A zuhogó esőben végre megpillantotta a célt. Egy közepes méretű épület volt, melynek a főbejáratához lépcsők vezettek fel. Lelépett a járdáról, és átfutott az úttesten a másik oldalra. Felkocogott a lépcsőn. Amint a tető alá ért, levette a víztől tocsogó kalapot a fejéről, és körülnézett. Egyből kiszúrta a szövetségeseit, akikhez jött. Harmadik Birodalom és Olasz Királyság az ajtó előtt vártak türelmesen, majd amikor Magyarország megérkezett, közelebb léptek hozzá.

– Wilkommen, barátom – üdvözölte Harmadik Birodalom, és kezet nyújtott neki. Magyarország elfogadta, majd Olaszországgal is kezet rázott.

– Üdvözletem – köszönt ő is.

– Megkaptuk az üzeneted. Miről lenne szó? – kérdezte Olaszország. Magyar lehúzta magáról a hozzátapadt kabátot, és a két országra nézett.

– Szükségem volna a segítségetekre – mondta félhangon.

– Fáradjunk be, és átbeszéljük – intett Harmadik Birodalom a bejárat felé.

Mind a hárman elvonultak a tomboló égi háború elől. Olaszország becsukta mögöttük az ajtót. Odabenn a kinti viharból alig hallatszott valami. A csendben egyedül a három ország lépései visszhangoztak. Végigmentek az előtéren, majd befordultak egy szobába, ahol egy asztal és három bársonykarosszék fogadta őket. Magyar fejében ugyanaz a gondolat ismétlődött újra meg újra:

„Végignézetted velem a veszteségem, te arcátlan. Ezért drágán meglakolsz..."

⸙ ⸙ ⸙

A tüdeje égett, a lábai reszkettek, forgott vele az egész világ. De nem állt meg. Csak egy dologra figyelt: az ösztönére, arra az érzésre a szíve fölött. Veszélyt érzett – egy fenyegető jelenlétet egyre erősebben és tisztábban.