Élő földek I - Ʀemény rabjai

Hatodik fejezet. Tabu

Kilencen voltak. Kilencen haladtak végig a kastély folyosóin, szorosan mögöttük ráadásba négy katona. Erdély végignézett hét sorstársán, majd a szeme az országára szegeződött. Egyenes fővel, mereven menetelt a régiók csapata élén, mint akit teljesen kicseréltek. A tartása, a mozgása nem ő volt.

A nagyterem ajtaja elé értek. Az ország megállt. Megálltak mind. A kastély kihalt csendjét csak az odabentről kihallatszó kedélyes beszélgetések és egy-egy nevetés törte meg. Sem a csendben, sem a mérsékelt ricsajban nem lehetett nyugalomra találni. A régiók egyike szipogott egyet, mire az ország abba az irányba nézett. Az arca megkövesedett volt. Mindenki megfeszült a tiszteletet parancsoló tekintet alatt, páran lehajtották a fejüket, mások állták minden erejükkel azokat a piros szemeket, amik ugyanolyan némák voltak, mint ők.

Az ország végre hátat fordított, és a kilincsre szorította a tenyerét. Benyitott. Néhány szempár rájuk szegeződött, de a többség nem vett tudomást az érkezésükről. Erdély felmérte a zsúfolásig megtömött szobát. A falakon karmazsin függönyös ablakok voltak, középen pedig egy hosszú asztal, ahonnan két alak felállt, és a jövevények elé mentek. Odaléptek Magyarországhoz, egyikük udvariasan kezet nyújtott, de pár másodperces várakozás után fintorogva visszaengedte a karját.

– Erre, kérem... – mondta. Magyarország megindult a zsongó csődületbe. A régiók is léptek egyet, ám a katonák visszafogták őket.

– Önök nem – szólalt meg a másik, az elsőnél valamivel magasabb, majd sarkon fordulva otthagyta a nyolcat az őrökkel. Magatehetetlenül követték a szemükkel az országuk mozdulatait.

Megállt egy kis asztalka előtt. Intettek neki, hogy foglaljon helyet, de nem mozdult. Állva maradt. A bejárat felé pillantott, majd visszanézett az asztalon álló dokumentumra, és kézbe vette a tollat.

– Aláírta? – kérdezte suttogva Kárpátalja.

– Alá – felelt ugyanolyan halkan Bácska, és leemelte az orráról a pápaszemét, mialatt Partium Erdély vállára hajtotta a fejét.

Magyarország felegyenesedett az írásból. A hosszú asztaltól újabb négy állt fel, és a régiók felé vették az irányt. Ahogy közeledtek, a katonák félrehúzódtak. Az első Felvidékkel és Kárpátaljával, a második Őrvidékkel, a harmadik Bácskával együtt távozott a teremből.

A negyedik megállt a hátra maradt négy előtt, és végignézett rajtuk. A szeme megakadt a legmagasabbikukon.

– Ez a nap is eljött. A háborúnak vége – mosolygott rá. Erdély minden érzelemtől mentesen nézett vissza az országra, noha mindene rettegett. Halálosan rettegett attól, ami ezután fog következni.

– Bárcsak... – felelte nyomatékosan.

Az ország indulni készült, de hirtelen meggondolta magát. Egy diadalittas mosollyal az íróasztal elé fagyott Magyarországra pillantott, ám túl messze volt, hogy lássa a könnyeit. Ezt az elégtételt nem kapta meg. Visszafordult a régiókhoz, és határozottan kinyújtotta feléjük a kezét. Mind a négy megrökönyödve összenézett. Hát máris...?

Erdély a szeme sarkából Magyar felé vetett egy pillantást, és megrázta neki a fejét. Amaz üresen nézte őt. Értette, amit mondani akar vele, de nem akarta érteni. A régió visszafordult a barátaihoz, és a kinyújtott kézhez. Érezte a mellkasában fokozatosan felgyülemlő fojtogató rémületet. Nem volt más választás - ismerős érzés mindannyijuk előtt. Partium megfogta Bánság kezét, Bánság Székelyföldét, Székelyföld Erdélyét. Románia helyeslőn bólintott. Legvégül Erdély, tudatában az elkerülhetetlennek, lelkileg felkészült rá, és összeszorított ajakkal megindította a kezét.