Élő földek I - Ʀemény rabjai

Első fejezet. Játékest

Hűvös, kék alkonyfény szűrődött be a fák koronái fölül. Az erdőben halotti csend honolt. Üresség, szinte élettelenség. A földön hosszú árnyak húzódtak, megtévesztve az észt, hogy olyasmit véljen látni, ami nincs ott.

Egy faág megroppant és kettétört egy pár talp alatt, ahogyan haladt egy alig látható ösvényen. Egy átlagos magasságú alak lehorgasztott fejjel egy rongyosra koptatott gúnyában sétált keresztül az aljnövényzeten, két keze mélyen a zubbonya alá temetve. A fejét egy csuklyaszerűség takarta, csak az álla látszott ki alóla. Egyenletes tempóval járt, de egyszer sem emelte meg a fejét. Minden egyes lépéssel egyre sötétebb és sötétebb lett, ahogy az erdő sűrűbbé vált körülötte.

Megtorpant. Hallott valamit... valami idegen hangot a távolban. A légzése megszaporázódott, míg lassan az övéhez nyúlt, és előhúzott egy kést - a penge tompa volt, de nem érdekelte. Megpördült, öklében görcsösen szorongatva a fegyvert, arra számítva, hogy valami vagy valaki letámadja a félhomályból, miközben gondolatban végigsorolt néhány nyelven minden szitkozódást, amit csak ismert.

Egy nagy fekete madár suhant le egy közeli fáról, és eltűnt szem elől. Eltelt néhány hosszú pillanat, és semmi más szokatlan nem történt. Az alak leengedte a kezét, és meglazította a fogását a kés markolatán. Halkan felsóhajtott, majd folytatta a sétát, akarva-akaratlanul óvatosabban, mint eddig, kerülve a leveleket és ágakat az útjában. Mindig is kifejezetten nehéz volt kordában tartania az üldözési mániáját, mégis röhejesen érezte magát. Akkor is jobb félni, mint megijedni...

Az ösvény elhalványodott. Lehajolt megnézni, talál-e valamilyen nyomot, amit követhetne. A tekintete lelt egy öreg fatönköt. Az egyik oldalát teljesen benőtte a moha. Elmosolyodott. Nem tévedt hát mégsem el. Ahogy a fél térdére ereszkedve volt a földön, valami megragadta a figyelmét. Olyan volt, mint valamilyen apró rezgések. A fél kezével megtapogatta a földet. Nem tévedett. Félreérthetetlenül léptek moraja volt. Lábak léptei... a saját lábainál nagyobb lábaké.

Abban a pillanatban hogy leesett a tantusz, talpra szökött, és lélekszakadva futni kezdett. Nem lett volna szabad hagynia magát védtelenné válni! Bolond volt, hogy biztonságban hitte magát, akár csak egy másodpercig is. Rohant, mint egy őz: sebesen és elővigyázatosan - már amennyire csak lehetett. Érezte a szorosan a nyomában loholó üldözőjét felzárkózni mögötte. Nem menekülhet előle. Akármit is tesz, nem menekülhet előle!

A szíve kihagyott a gondolattól, és nem figyelt kellőképp maga elé. A bal lába megakadt egy kőben, és fájdalmasan a földre puffant. Éles ágak és tövisek friss horzsolásokat hagytak a térdein és a tenyerein. Ennyi volt. Nincs menekvés. A háta mögé pillantott, és még kúszott előre pár araszt, de hiába.

Egy magas alak tornyosult mellette. Fölé hajolt, mint a ragadozó a prédája fölé. Nem maradt ideje végigtanulmányozni az arcvonalait, csak egy széles mosolyt tudott kivenni.

– Hová ilyen sietős? – kérdezte amaz, és kinyújtotta felé a jobb kezét.

Mielőtt felfogta volna, mit csinál, ő is kinyújtotta a kezét. A lénye minden porcikája ordított, hogy ne tegye, hogy hátráljon el és meneküljön. De nem tudott semmit tenni. Nem maradt választása. A két kéz egymásra kulcsolódott, és nagy fény nyelte el mindkettőjüket.

⸙ ⸙ ⸙

– Erdő... Hahó, Erdő! – hallatszott egy szólongató hang, és valaki lengetni kezdte a kezét, de nem sok eredménnyel. A szólított személy továbbra is meredten az előtte lévő, Magyarország térképét ábrázoló táblát bámulta. A mellette ülő, fekete kalapot viselő személy megbökte a bamba társa oldalát, mire ez megriadva felpillantott.