Élő földek I - Ʀemény rabjai

Tizennegyedik fejezet. A szó hatalma

Románia unottan kinézett az alattuk elterülő városra. A betonrengeteg között megpillantotta a Kis Szamos egyik kanyarját, és hümmögött magában.

– Min tűnődik, elvtárs? – szólalt meg egy öltönyös férfi, karnyújtásnyira tőle. Az ország felemelte a fejét, és mosolyt erőltetett az arcára.

– Semmiség. Csak nagyon régen voltam itt – mondta kimérten, majd visszafordult az ablakhoz.

Kezdtek ereszkedni. Odalenn már hatalmas tömeg várta őket, de a nagy parádé moraját elnyomta a helikopterlapátok zaja. A gép lassan földet ért, és az utasok felálltak a helyükről. Románia megigazította magán a nyakkendőt.

– Uraim, mehetünk – szólalt meg az egyik testőr. Az öltönyös férfi kihúzta magát, és az embereivel együtt megindult. Mind kiléptek a kabinból.

Egyenruhás pionírok sorai rózsákat és lobogókat lengetve, hangos éljenzéssel köszöntötték a vendégeket. Románia nyelt egyet és integetett nekik, de egész idő alatt kényelmetlenül a csődületet figyelte, mint aki keres valakit. Végigmeneteltek az előre kijelölt útszakaszon. A díszkíséret egészen a találkozó helyszínéig a nyomukban maradt. Impozáns lépcsőkhöz értek, ahol egy kisebb csoport fogadta őket. Romániának felcsillant a szeme. Megpillantotta azt, akit keresett. Erdély ott állt velük, hagyományos ünneplőruhába öltözve.

– Sok szeretettel üdvözöljük, Elnökúr! Megtisztel, hogy eljött – lépett elő Kolozs, és hajlongva kezet rázott az öltönyössel. A megye szavaira a férfi édesen elmosolyodott, viszonozta a köszöntést, és továbbment. Románia is végigrázta mindenkivel a kezét, de Erdélyhez érve hosszabban időzött.

– Üdvözlöm, országom – köszönt Erdély is, de a többiekkel ellenben ő nem mosolygott. Románia meg akart szólalni, de az elnök épp beszélni kezdett.

– Köszönöm, elvtársak! – emelte fel gőgösen a hangját. – Valóban nagy nap a mai. Szebb jövőt teremtünk, és felvirágoztatjuk szeretett hazánkat. Ne fecséreljük hát az időt.

A kíséret megindult, de Románia nem követte őket. A férfi kérdőn hátrapillantott az országra.

– Talán van valami baj? – kérdezte. Románia nyájasan válaszolt.

– Menjenek csak előre, elvtársak. Azonnal megyek én is. Árdeál és én váltanánk pár szót négyszemközt.

Az öltönyös bólintott. Az emberek felmentek az épület bejáratához. Mikor már eléggé eltávolodtak, Románia végre visszafordult a régióhoz.

– Minden rendben veled? – kérdezte. Erdély megemelte a szemöldökét.

– Ezért maradtál, hogy ezt megkérdezd? – emelte fel a hangját ingerülten.

– Sss, maradj természetes – csitította el az ország, és diszkréten jobbra intett a fejével. – Figyeltetnek minket...

– Igen, minden a legnagyobb rendben – felelt Erdély mereven. Románia még halkabban folytatta:

– Áhá, és most az igazat mondd.

– Ha senkinek nem szabad őszintének lennie, én miért lennék? – fújt Erdély. Az ország mélyen felsóhajtott, majd elővett a zsebéből egy hosszúkás, díszesre faragott faládikát, és a régiónak nyújtotta. Erdély zavartan nézett fel. – Mi ez?

Románia nem válaszolt a kérdésére, helyette lehajolt hozzá, és megpaskolta a vállát.

– Amikor legközelebb látsz engem, ezzel lyukaszd át az összes zászlót Klúzs-Nápokában és egész Transzilvániában.