Élő földek I - Ʀemény rabjai

Tizenegyedik fejezet. Egy hang

Magyarország őrjöngve becsapta a dolgozószobája ajtaját, szerencsétlen majd' kiesett a sarkából. Az ország a két reszkető karjára támaszkodva az asztala fölé hajolt. Hangosan szuszogva bámult maga elé a térképre. Megint kedvezőtlenül alakul a helyzet. Újabb szövetséges fordított hátat. Újabb megszállt terület veszett oda. Miért nem képes csak egyszer ebben a nyamvadt életében mellé állni a szerencse? Miféle átok ül rajta, hogy sosem kaphatja meg, amit akar? Miért marad mindig magára?!

Durván a fához verte az öklét, de azonnal meg is bánta. Elfojtva felnyögött, a sugárzó fájdalom csak még jobban feldühítette. Ez nem lehet. Nem veszíthet el még egy háborút! A szeme a térkép jobb sarkára tévedt. A kezét végighúzta rajta, és a teljes lénye megremegett. Mélyen legbelül már tudta, hogy nincs esély. Tudta, csak napok kérdése, és Erdély lesz a következő, akinek búcsút inthet.

– Nem... – rekegte. Érezte, hogy a lába elgyengül. A székébe zuhant és keserves zokogásban tört ki. Órák után már nem maradt egy csepp könnye sem, mindet kisírta az ingujjába.

– Most nem volna szabad sírj – szólalt meg a háta mögött egy szelíd hang, és egy kéz a vállához ért. Magyarország, ami még maradt belőle, kipirosodott szemekkel gyorsan felnézett. Az arca haragos grimasszá torzult.

– Te is kigúnyolsz? – csattant fel, látva a csonkarégió arckifejezését. Erdély ott állt mellette, koszos zöld kabátban, a két alkarja fehér gyolccsal bekötözve, piros pecsétes fegyverrel a vállán. A szemeiben látszott a fáradtság és az elgyötörtség, mégis az ajkai mosolyba kanyarodva ültek az arcán.

– Nem – folytatta ugyanolyan szelíden. –, csak próbállak észhez téríteni.

– Egy dolgot akartam, Erdély, csak egyetlenegyet! Igazságot! Miért bűn ez? Mit vétettem, hogy a sors ilyen kegyetlenül büntet engem? – fakadt ki Magyar.

Észak-Erdély arca elsötétedett. Magyarországot velőig összetörte a háború. Leírhatatlanul fájt a szíve érte... és magáért. Számukra a történelem meg fogja ismételni magát, tisztában volt vele.

– Ha isten volnék, tudnám a választ – felelt kis szünet után.

– Ahogy megmondtad... mindent tönkretettem. Képtelen vagyok biztonságot nyújtani azoknak, akiket szeretek. A helyedben én is gyűlölnék egy ilyen szánalmas alakot – mondta Magyar félhangon. Erdély megszeppenve az országra nézett. – Talán nincs igazam? – folytatta indulatosan Magyar. – Talán ismét tévedek, mert azt mondom, jogosan gyűlölsz engem?

– Nem. Nem tévedsz – felelt Erdély. Magyarország némán lesütötte a szemét. – Jogosan gyűlölhetnélek... De még sincs igazad, mert nem gyűlöllek – tette hozzá.

Az ország felkapta a fejét, de mielőtt szólhatott volna, Erdély letérdepelt a padlóra, és könnybe lábadt szemmel szorosan átölelte, belefojtva minden szót.

– Kérlek, ne utáld. Ha úgy teszel, valójában minket és magadat utálod. Akármi is lesz, könyörgök, ne utáld őt – suttogta halkan. Magyar magához térve viszonozta a szoros fogást.

⸙ ⸙ ⸙

– Mehetek veled?

Magyarország abbahagyta, amit épp csinált, és egy kérdő pillantással Partiumhoz fordult. Amikor felvállalta, hogy előteremti a mai étkezéshez valót, erről nem volt szó. Nem akarta bármilyen veszélynek kitenni.

– Biztos, hogy elég jól érzed magad? Ez nem játék – mondta, és aggodalommal végignézett a régión. Partium felháborodva hátravetette a haját és fújt egyet.