Élő földek I - Ʀemény rabjai

Második fejezet. Holnap

A Király-erdő környékén két ló ügetett el. Hátukon egy-egy személy ült, mindketten vadászruhában és szőrmesapkában. Egyikük derekán egy díszes tegez lengett tele nyílvesszőkkel, míg a hozzá tartozó íj a nyeregbe volt akasztva. A másiknak szintén volt íja és tegeze, az övén pedig egy kés hüvelye lógott, benne a szúróeszközzel. Két madár követte őket a fejük fölött egy kőhajításnyira.

– A környéken bőségesen akad vadból. Csak idő kérdése, mikor botlunk bele egybe – mondta az egyik, és megsimogatta a pej lova sörényét.

– Ha te mondod, elhiszem. Mást nem ismerek, aki jobban értené az erdő csínját-bínját – mondta a másik, majd meghúzta a gyeplőt. A fehér ló megállt, és a személy a nyeregben tréfásan a vajdasághoz fordult. – Tudsz-e jól lőni, Erdély? – kérdezte versengés- és kalandvágytól csillogó szemmel.

– Jobban, mint kend, nem hinném – válaszolt Erdély, meghökkenten felhúzva a szemöldökét. Mi mást felelhetne, mint az igazat? Végtére is egyesek szerint Magyarország lóháton, íjjal a kezében jött a világra.

– Vigyázz, mert ha hízelegsz nekem, még úgy megdagadok, hogy összerogy alattam a mén, én meg úgy maradok – nevette el magát Magyarország. Megrúgta a lova oldalát, és előrevágtatott, mélyebbre a fák sűrűje közé, nyomában a két madárral.

Erdély egy pillanat elteltével észbe kapott, és utánasietett. Nem hízelgés szándékával mondta, amit mondott. Sosem látta értelmét a hízelgésnek, de ha Magyarország annak vette, hát váljék az egészségére.

Nemsokára utolérte az országot, aki egy nagy tölgy mellett álldogált mozdulatlanul. Erdély hamar felfogta, hogy vadra lelt, és pár lépés távolságra ő is megállt. Valóban egy fiatal őzbak bujkált a bokrok közt. Magyarország kifeszítette az ideget, célba vette az állatot, és lőtt. Telibe talált. Amint a nyílvessző célba ért, mint egy jelre, a két madár rávetette magát a menekülő őzre, és a földre teperték.

– Na, ehhez mit szólsz? – szólalt meg büszkén Magyarország, míg visszaparancsolta magához a madarait.

– Én ugyan semmit – mondta ravaszul a vajdaság. Az ország megtorpant a jókedvében. Zavartan nézett vissza Erdélyre.

– Miért nem? Hát nem nyerte el a tetszésedet? – kérdezte kicsit sértődötten.

– Én a hallgatásommal védem kendet, nehogy úgy maradjék, és kár volna a szép ménért is, ha összerogyik.

Magyarországból kibuggyant a nevetészuhatag, majdhogynem ő rogyott volna össze, ha nem épp a lovon ül. Erdély közben leszállt a nyeregből, és az elejtett állathoz ment. Magyarország, amikor lecsillapodott, szintén leugrott a földre, és segített Erdélynek a vadat fellökni a pej hátára, majd megveregette a vadásztársa vállát.

– Ennyire, biz'isten, nem nevettetett még meg senki. Ezért megjutalmazlak.

Füttyentett egyet, és a két madárból a feketébbik odaröppent a kitárt karjára. Testközelből látszott meg csak igazán, mekkora nagy. Még Magyarország is nehezen bírta el a súlyát. Erdély elcsodálkozva méregette végig. Hogy pontosan milyen fajta lehetett, azt nem tudta ránézésre megállapítani, de igen szép volt.

– Neked adom az egyik turulmadaramat – jelentette be az ország. Erdélynek elkerekedett a szeme.

– Nem fogadhatom el-

– Ragaszkodom hozzá – vágott közbe Magyarország ellentmondást nem tűrő hangon. Intett a fejével a madárnak, mire az átröppent Erdélyhez, és a vállára telepedett. – Viseld gondját, és ő is a gondodat viseli majd, amikor nem is számítasz rá – tette hozzá az ország, majd magához hívta a másik madarát, felszállt a lóra, és ösztökélőn intett Erdélynek, hogy kövesse a példáját.