Élő földek I - Ʀemény rabjai

Negyedik fejezet. Kereszttűz

– Hadd lássam.

Erdély rémülten elkapta a kezét az ország elől, és szorosan magához ölelte.

– Igazán semmiség – bizonygatta. Románia nem vette be. Határozottan tett még egy lépést Erdély felé, míg emez lépett egyet hátra, és majdnem felbukott a háta mögött szárnyát csapdosó turulban.

– Árdeál, te rog, ne akadékoskodj. Megsebesültél. Hadd nézzem meg – mondta. Erdély végre engedett neki, és ellazította a tenyerét. Románia megfordította a kezet. Friss vér szivárgott egy csúnya vágásból, és apró patakokban csordogált a kézfejről le az ujjbegyekre. A dühítő látvány torkába akasztotta a lélegzetét. – Ki tette ezt?! – csattant fel.

Erdély nem felelt, csak elfordította a fejét. Az ország indulata, mint a kámfor, elpárolgott. Az erszényébe nyúlt, és elővett egy hímzett zsebkendőt. Vigyázva rácsavarta a nyílt sebre, majd jó erősen megkötötte. A folyamatot Erdély halkan sziszegve vészelte át, ám nem nyitotta szóra a száját.

Összenéztek. Románia nem kapott feleletet a kérdésére. Aggodalommal próbálta kiolvasni Erdély szeméből a választ. Nem járt sok sikerrel. Csak egy hálás tekintettel találkozott. Mai napig nem jött rá, hogyan tudja ennyire ügyesen leplezni a gondolatait.

– Miért nem beszélsz velem, Árdeál? – kérdezte, de Erdély továbbra sem reagált. Románia elkomorodott. Ha ennyire hallgat, akkor csak egy dolog történhetett. – Tehát, megint ők voltak?

– Az én hibám volt – motyogta Erdély, de Románia csendre intette.

– Nem, nem a te hibád, hanem az enyém. Én nem vigyáztam rád – mondta. A tekintete Erdély háta mögé siklott. Megragadta a kezéhez legközelebb lévő eldobható tárgyat, és a madárnak hajította. A turul felröppent, és zavartan csapkodni kezdett a fejeik fölött. Románia nem hagyott alább, az egyik próbálkozásával el is találta a madár szárnyát.

– Miért tartod magad körül, amikor csak balszerencsét hoz a fejünkre?! – kiabálta dühében.

Erdély minden figyelme arra összpontosult, hogy kikerülje a fentről visszapotyogó tárgyakat, mielőtt valami fejen találja. Közben kétségbeesetten kapkodott a madara és a magán kívül lévő ország közt. Egy perc teljes káosz után a turul végül otthagyta a színhelyet. Románia abbahagyta a tombolást. A távolba nézett, majd vissza a sokkos állapotú Erdélyre.

– Ne aggódj. Többé nem hagyom, hogy az az átkozott egy ujjal is bántson téged, ígérem.

Erdély szinte meg se hallotta az ország szavait. Könnybe lábadt szemmel és földbegyökerezett lábbal meredt a láthatárra. A turulmadár már messze járt, a létezéséről csak egy pár kihullott toll tanúskodott.

⸙ ⸙ ⸙

Tompa zaj hallatszott, majd egy fokozatosan elhalkuló sípolás váltotta fel. Románia félébren megrándult. Lassan, de biztosan kezdte visszanyerni az öntudatát. Ágyban feküdt, meg volt győződve róla. Valami hideget érzett a homlokán. Egy vizes kendő...

Most már teljesen magánál volt, de a szemét csukva tartotta, úgy próbálta valamelyest felmérni a környezetét. Egy elfojtott párbeszédre lett figyelmes. A hangok ismerősek voltak, de nem tudta pontosan megmondani, honnan. Mintha róla beszéltek volna, vagy inkább vitáztak? Nem tudta eldönteni. Léptek zaja közeledett. Valaki levette a fejéről a borogatást, és halkan eltávolodott. Románia egy ideig várt, de a valaki nem jött vissza.

Csend lett. Sokáig eltartott. Kitűnő alkalom visszaemlékezni, hogy mi a csuda folyik itt. Erőlködve próbálta felidézni a fejében összekuszálódott eseményeket. Emlékezett a gyűlésre, a beszélgetésre Magyarországgal, a pofonok, egy elviselhetetlen fájdalom a mellkasában, rémült rohangászás és kiabálás, majd teljes sötétség.