Ars Poetica

/21/

Te, már megint te

Ó, már megint te!
Kiáltottam dühösen a sarokba rúgva a depresszióm, úgy, hogy még a convers is lerepült a lábamról, neki a nagy komódnak, benne a tisztára mosott könnyekkel, amik arra vártak, hogy elővegyem őket
Ó, már megint te!
Pofoztam fel a szorongásom, mikor karjait tárva megpróbált megöl(el)ni, de megijedtem, hogy mi van ha ez meg az és jöttek a gondolatok és kifüstölt az agyam, és a billentyűzetbe vertem a fejemet
Ó, már megint te!
Törtem szét egy asztalt a problémáim fején, míg azok szép sorban ültek csak, várva a sorukra, hogy újra és újra túlgondoljam őket és gyomorsavat köpködjenek és felemésszenek mint egy viaszbábut
Ó, már megint te!
Sóhajtottam lerogyva a rekaméra, egy szellem vállára hajtva a fejem, szorosan ölelve a sejempárnát, s magamban titkon reménykedve, hogy még is csak már megint te legyél az.