- Visszafogva -

« 10. fejezet »

A fiúk összeálltak, szóval már semmivel sem lehetne őket elszakítani a hangszereiktől. Mondjuk, ki akarná? Olyan boldogok és felszabadultak. Lefogadom, ilyenkor nem is érzékelik, ahogy telik az idő. Csak jól érzik magukat és kész. Nem gondolnak semmire sem. Csak azt csinálják, amit szeretnek. Ezt imádom bennük. Ha legalább belém szorult volna valami hasonló... De nem. Nekem ehhez se tehetségem, sem pedig ép lelkiállapotom nincs, hogy jól érezzem magam a zenétől. Próbálkozni próbálkozhatok, de minek ha folyton visszaesek. A fiúk olyan 1 órája játszanak. Isznak, esznek, és nevetnek velünk. Kezemben az energiaital és mosolygok rajtuk, Evelin hasonlóan tesz, mint én. Itt mondhatjuk, jól érzem magam, mert szóval tartanak így elterelődnek a gondolataim. Tudom, hogy valamit lépnem kell Evelinnel kapcsolatban, de félek. Mi lesz, ha ellök magától, úgy ahogyan Márk tette? Ezt már lehet, kibírnám. Akkor akár már lehetnék vele! Viszont nem érdemeli meg, hogy egy ekkora érzelmileg labilis picsával legyen, mint én... Az egyik dal közepén Evelin felém fordul.

- Olyan csendes vagy. Minden rendben?

- Igen, csak gondolatok. Hosszú volt a tegnapi nap. — igen te is benne vagy Evi.

- Hát... Hasonlóan érzem magam. Ha akarsz róla beszélni, itt vagyok, tudod. Viszont azt is megértem, ha nem akarsz róla beszélni.— hátra dől a régi bőr fotelen, és folytatja. — De úgy gondolom, néha jobb, ha kibeszéled a dolgokat magadból. Van olyan helyzet is, amikor az a kényelmesebb megoldás, ha magadban tartod, míg készen nem állsz a dologra, hogy megoszd. Te vagy az első, az érzéseiddel együtt. Nem mások kíváncsisága. De ezt már biztosan tudod.

Kicsit meglepett. Tudtam, hogy nehéz dolgokon ment keresztül. Láttam a hegeit. De nem számítottam erre a kis beszédére... Nem is tudja mit akarok neki mondani, de akkor is ilyen figyelmes. Lehet most jött el a pillanat, hogy beszéljek vele. Szólok a fiúknak, hogy kimegyünk, mert ha nem tenném, akkor szívrohamot kapnának, hogy eltűntünk.

- Fiúk! Kimegyünk levegőzni, folytassátok, majd jövünk!

- Oké-zsoké!

- Gyere Evi, akarok veled beszélni valamiről. — kedvesen mondom, nem akarom megijeszteni. Bólint és utánam jön ki az udvarra.

Kimegyünk a garázsajtón, majd Evelin bezárja utánunk. Egy kis padra ülünk le, ami azóta megvan Abáéknak mióta ismerem.

- Szóval, miről van szó? Történt valami otthon?

A napokban folyamatosan az álmomról gondolkodtam. Evelin az. 100%-ig biztos vagyok benne. Lehet a szívem megsajnált és egy esélyt akart adni neki. Ezért beleképzeltem őt. Vagy csak túlgondolom az egészet.

- Nos... Nem igazán tudom, hogy kéne ezt felvezetni. És ez nem otthoni dolog... Volt rólad egy szex álmom.

Evelin elmosolyodik és felnevet, kezét a szája elé kapja.

- M-Mi, te most kiröhögsz?

- Nem, nem, nem! Nem rajtad nevetek! — A könnyét törölgeti, majd a szemembe néz kipirosodott arcával. — Csak olyan aranyos vagy.

- Hagyj már ezzel... — Igen, tuti rokonságban állok egy paradicsommal. — Ez hogy lenne aranyos? Egy perverz vagyok.

- Mindenkinek vannak ilyen álmai. Nekem is volt már rólad... Nem is egyszer... Azokban is ugyanilyen imádnivaló voltál. — Mi? — Nem akartam elmondani, mert azt mondtad, hogy nem vagy biztos magadban. Szóval inkább magamban tartottam. De ha már így elmondtad, akkor gondoltam beszélhetünk errő—

Megcsókoltam. Mégis mit gondoltam?! Itt csüngök az ajkán! Evelin biztosan meglepődhetett, mert egy ideig nem csókolt vissza, de vette az adást, résnyire kinyitotta a száját és viszonozta. Ez ugyanolyan, mint az első csókunk, ugyan az a fura érzés.
Eltoltam Evelint magamtól. Lesütöttem a szemem, nem merek ránézni...