Ƴσʋ αи∂ Ɩ [Ɔнαиβαɛκ] (Szünetel)

Ƥαят Ғσʋятɛɛи

- Komolyan, rohadj meg, oké?!

- BaekHyun fog már be! És Örülnék, ha nem tombolnál és dobálnál azokkal a rohadt párnákkal! Ha nem tűnt volna föl, miattam nem vagy most kórházban. Szóval valamiféle köszönöm, vagy ilyesmi nem esne olyan nagyon rosszul.

Mérgesen néztem farkasszemet a magasabbal. Csak bámultuk egymást némán, hosszú percekig. Valamilyen szinten... Igaza van, el kell ismerjem, még akkor is, ha az a vallomás foghúzva történik meg. Elvégre, megmentette az életemet. Hogy megmeneküljek előle, a szobája ablaka előtt álló, hatalmas fát választottam. Tervem, hogy majd azon mászom le, itt hagyva ezt a nagyfülű barmot, nagyjából egy 10 percig rendben ment. Igen, amíg kigondoltam, ugyanis rosszul érkeztem, lábaim ahelyett, hogy a fán lettek volna, a levegőben lógtak. Egyik kezem így is megcsúszott, egy pók miatt pedig addig kapálóztam, mígnem az ág le nem tört. Így történt meg az, hogy az idők közben kiért ChanYeol zuhanásomat felfogta. Más talán nagyon aranyosnak találta volna, na meg romantikusnak, hiszen a filmekben is mindig ez van, nem? A főhős szerelme karjaiban találja magát, aki hálásan, már-már fátyolos szemekkel néz megmentőjére. Ühüm~ , ezzel egyetlen baj van; Ő nem a szerelmem. Még mindig nem szimpatikus, a véleményem sem változott meg róla. Hiába nem hagyta, hogy a beton fogja fel esésemet, attól még egy magának való, arrogáns bunkó marad a szemeimben. Ezzel pedig a témát itt és most lezártnak tekintem.

- Oké, figyelj. Elhiszem, hogy utálsz--

- Az nem kifejezés. - mérgesen bólogattam, helyeslésem jeléül. Az sem éredekelt, hogy félbeszakítom, mivel a szentbeszéde cseppet sem izgat. Ellenséges mivoltom miatt egyszerűen felemelte a kezeit, védekezése jeléül.

- Jól van, a Te dolgod, nem az enyém. Azt csinálsz, amit akarsz. Viszont jó lenne, ha végre elhagynád a házamat. Örülj inkább annak, hogy nem jelentelek fel betörésért, na meg zaklatásért. Ugyanis Te mind a kettőben nagyon jelentős szerepet játszol.

- Képes lennél rá?

- Kérdések nélkül.

Újabb kínos csend telepedett a nappalira. Sem Yeol, sem pedig én nem szólaltam meg. Egyszerűen csak néztük egymást, mintha mind a ketten némasági fogadalmat kötöttünk volna. Idegesít, hogy ennyire... Ennyire ilyen. Nem, jelenleg nem arra értem, hogy velem hogyan viselkedik, bár igen, az is zavar. Mégis, itt a világhoz való hozzáállása, ami rohadtul idegesítő. Azt hiszi, ha mutatja a nagy "Leszarom a környezetem" figurát, majd akkor békén lesz hagyva. Éppen ellenkezőleg, el kell keserítsem. Általában a rejtélyes, zárkózott embereket valami érthetetlen oknál fogva piszkálgatni kezdik. A kíváncsiság, ami arra ösztönöz bennünket, hogy az adott alanyt csaljuk ki a biztonságot nyújtó csigaházukból. Rendben van ez így? ChanYeol esetében én is ugyan ezt csinálom? Azért utálom ilyen megszállottan, mert éppenséggel valamiféle reakciót várok Tőle? Ugyan. Legalábbis remélem, hogy nem így van.

- Haragszom Rád.

- Majd értesítelek, mikor tudlak fogadni időpontra. Addig állj be azok sorába, akik együtt éreznek Veled.

- Olyan utálatos vagy! Miért kell ennyire utálnod? Semmit sem tettem ellened!

- Betörtél a házamba, a saját lakásomban támadtál meg--

- Párnákkal.

- Nem hagysz egy mondatomat sem befejezettnek, ugye?

- Jé, neked van eszed? - meglepetten pislogtam fel a magasabbra, aki mindössze egy szemforgatással ajándékozott meg. Hmm, kedves. Igazán kedves.

- Végeztél?

- Már akkor, amikor legelőször találkoztunk. - "szolidan" az ajtó felé mutatott, mi szerint ideje távoznom. Nem ellenkeztem Vele.

~•~•~•~•~•

LuHan társaságában kerestem vigaszt. SeHun ellátta a lábát, plusz már régen otthon volt. Gondolom ki szeretné engesztelni a macskámat, akivel amúgy már évek óta harcolnak. Persze, ott van az is, hogy most majd talán sikerül tűzszünetet kötniük. Hátha.

- Te normális vagy?!

- A legjobb barátomtól valami egészen mást vártam. Tudod... Valami velem azonos vélemény esetleg.

- Na azt várhatod. Örülj annak, hogy épségben megúsztad. Köszönettel tartozol neki, ezzel azért reménykedem, hogy tisztában vagy. - egy fáradt sóhajjal inkább csak hátradőltem a kanapén. Szemeim lehunytam, igyekeztem magamban elszámolni tízig, mielőtt valami olyat vágok a fejéhez, amit később, vagy legvégső esetben azonnal megbánnék. Az ember azt hinné, hogy a legjobb barátja mindenben támogatja. Ennek ellenére Lu nem ilyen. Képes jobban megszidni, mint annak idején a saját anyám, ha rosszat tettem. Igen, ez jó, hiszen nem szeretem, ha a hülyeségeim el vannak nézve. Ebben a helyzetben viszont nagyon nem értek Vele egyet.

- Jól van. Tegyük fel, hogy--

- BaekHyun, nem! Fejezd ezt itt és most be! Mi lenne, ha végre észhez térnél és félretennéd a kicsinyes hülyeségeidet? Oké, olyan, amilyen. De neked ehhez semmi közöd. Képzeld magad picikét a helyébe. Te mit tennél, ha arra érnél haza, hogy valaki, akit amúgy még kedvelni sem kedvelsz, a lakásodban találod? Nem hinném, hogy annyira nagyon boldog lennél, még a gondolattól sem. Minden okkal történik. Az idő senkit sem kímél, valamilyen szinten ha megnézed, mindenkiből vesz el darabokat. A különböző csalódások, a pofára ejtések, az üres ígéretek, szavak, érzések. Megnyomorítanak minket az emberek, a helyzetek. Valaki bezárkózik, valaki álarcot vesz fel, hogy ezeket elrejthesse. Szerinted Ő ilyen valójában? Kezdem azt hinni, hogy az orrodnál tovább nem láttál és nem fogsz látni soha.

Felállt a kanapéról, majd a konyhába bicegett. Nem mondott mást, én pedig nem néztem utána. Kezeim ölemben pihentek, szemeimmel azokat fixíroztam, mintha annyira nagyon érdekesek lettek volna. Ha valakinek meg kell mondania azt, amire én magamtól képtelen vagyok rádöbbenni, hát akkor az LuHan. Soha nem kertel, egszerűen pofátlanul és nyersen arcon vág a véleményével. Nem fél attól, hogy esetleg megutálom, vagy egyebek, hiszen jobban ismer bárkinél. Igaza lenne? Szimplán én vagyok a hatalmas nagy marha ebben a helyzetben, nem pedig Dumbó? Ha igen - márpedig LuHan eléggé világosan kimondta, hogy így van - , akkor most mi a francot csináljak magammal?