Ƴσʋ αи∂ Ɩ [Ɔнαиβαɛκ] (Szünetel)

Ƥαят Ƭɛи

- Hogy tudtál vele ilyen szinten összeveszni? Rendesen látom az undort az arcodon, ahogyan kiejted Yeol nevét. - nem állt az igazságtól messze. Valóban összeugrott a gyomrom és mérges lettem azonnal. Tessék, ezt hozza ki belőlem, menten rögtön idegbeteggé változom. Istenem, komolyan...

- A barátod egy tuskó, oké? Erről nem akarok és nem is fogok vitát nyitni. Halvány lila gőzöm sincsen arról, hogy hogyan tudjátok ti mind elviselni. Mármint, akik jóban vannak vele és igénylik a társaságát. Én felgyújtanám. - a fiatalabb csak elnevette magát szavaim hallatán. Ebben most mi volt vicces? Komolyan utálom. Ilyen nehéz felfogni és elhinni? Jó, aláírom, hogy egy olyannak, aki szereti, ismeri, meg minden egyéb, az teljesen máshogy látja a dolgokat, mint ahogyan én. Viszont kénytelen vagyok a kicsinyes szarságaimat félretenni, ha azt akarom, hogy segítsen nekem. Cseppet gáz lenne. Ő az utolsó reményem, hogy visszavághassak ChanYeol - nak. Hülye fülesbagoly. Legszívesebben megrángatnám azokat a már amúgy is nagy hallószerveit. Húzhatná maga után, meg repülhetne is vele, mert nem kímélném, az fix. Mikor lettem én ennyire agresszív? Ja, igen, amióta találkoztam Vele. Vigye el a--

- Hey, Baek, figyelsz rám egyáltalán? - Kyungsoo meglengette előttem a kezeit. A velem majdnem egy magas srác kissé értetlenül bámult rám. Oké, talán egy icipicit elkalandoztam. De csak azért, mert magamban Dumbót átkoztam. Miért nem repült még el a kontinens másik végébe? Úgyis olyan lapát fülei vannak. Mennyivel szebb életem lenne te jó ég.

- Ja, igyekszem. Tehát azt mondod, van egy gitárja, ugye? 

- Igen. Mindig azt nyúzza, néha képtelen letenni azt a hat húrral büszkélkedő hangszert. 

- Mi lenne... Ha egyik nap nem találná a tokjában? Vagy teszem azt eléggé csúnyán helyben hagyta volna valaki. - halovány félmosoly jelent meg szám sarkában. A mellettem sétáló srác csak tarkójára simította kezét. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az, amit a fejemben forgatok, pedig még ki sem mondtam, amire gondolok. Vagy addig a jó? Ugyan már. Nem hiszem el, hogy nem akarta még egyszer sem megfojtani ChanYeol - t. Ezt nekem ne akarja SENKI bemesélni. Nem hinném el, hogy amúgy egyszer se fordult meg a fejében.

- Biztos vagy ebben? Igen, ma már sokadjára teszem fel ezt a kérdést. Nyilván nem ok nélkül, remélem tudod. Vele kikezdeni nem egy sétagalopp. Ott fogod visszakapni, ahol a legjobban fáj. És hidd el... Mosolyogva figyeli majd, ahogyan összezuhansz. Nem, nem szívtelen, egyáltalán nem erre szeretnék kilyukadni. Ismerem. Mindössze ennyi. - éreztem magamon a tekintetét, mégsem fordultam felé. Komolyan ennyire gyengének néz? Vagy olyannak, aki egy ennyi kis monológ után felad bármit is? Jézusom hagyjuk már. Nem ismernék magamra, hogyha visszafordulnék, fülem-farkam behúzva. Ügyes próbálkozás. De Ő kezdte a háborút, én csak simán lezárom. Az már más kérdés, neki vagy nekem fog jobban fájni. Kétlem, hogy nekem.

- Megcsinálom. Semmi hiba.

- Most ezt kinek akarod bizonyítani? - megtorpant, így én sem sétáltam tovább. Végre rá emeltem barnás szín íriszeimet, hisz ezzel a mondatával, illetve tettével elérte, hogy ne a földet tartsam annyira nagyon érdekesnek. Egymást bámultuk néma csendben, egyszerűen nem tudtam, mit mondhatnék. Egyszerre voltam dühös és elveszett. Amióta csak besétált az életembe, a baj van köröttem. Annyira nagy baj, hogy szeretném visszaadni? Hogy érezze, amit én is? Hogy jöjjön rá, nem minden csak róla szól? 

- Mi hajt Téged igazán?

- Hogy idegesít minden egyes rezdülése. - Kyungsoo törte meg a csendet, mégis úgy éreztem, a közénk húzódott jégfal még csak meg sem repedt. Az a nyomasztó, kellemetlen légkör megmaradt, egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. Legszívesebben faképnél hagytam volna, kihátrálva innen, ebből a szituációból. Ennek egyetlen útját a büszkeségem állta. Nem véletlen, hogy ennyire vissza akarok vágni és már nem szállok ki. Hiába lehetne, mert még lehet. 

Megköszörülte kicsit torkát, majd száját elhúzva tarkójára simított. Nem akart veszekedni, nem akarta ezt az egészet. Na, most már ketten vagyunk. Félre néztem inkább, valahogy az a se nem vastag, se nem vékony törzsű fa igencsak érdekesnek tűnt abban a pillanatban. Milyen szép a kérge... Milyen aranyos az a hangya, ami ott szaladgál...

- Csak menj, oké? Csináld, amit jónak látsz. De innentől nem vagyok benne. - újra találkozott tekintetünk. Egy bólintással nyugtáztam szavait, mire egy apróbbat sóhajtva ellépett tőlem. Elindult visszafelé, nyilván haza. Néztem, ahogyan alakja szépen lassan, egyre távolabb és távolabb kerül, olyannyira, hogy már nem is látom. Ez a normális, ezt kéne tennem nekem is. Csak hagyni az egészet a fenébe, aztán mintha mi sem történt volna, ballagni szépen haza. Igen, de én nem tartozom a "normális" kategóriába. Tehát hogyan tovább akkor? Pontosan. ChanYeol háza felé. Véghez viszem a tervem, utána pedig mint a kámfor, eltűnök.