Ƴσʋ αи∂ Ɩ [Ɔнαиβαɛκ] (Szünetel)

Ƥαят тωσ

Jól indult a mai napom... Leöntöttem egy bunkót kávéval, ráadásul emiatt most itt veszekszünk az utca közepén, mint két öt éves gyerek, akik nem tudnak megosztozni egy nyavalyás távirányítós autón. Milyen remek, huh?

- Mondtam hogy bocsánat! Jézusom, ha valami bajod van, ne rajtam vezesd már le. Vagy a modorod meg a gerinced is anyádban maradt? - kezdtem mérges lenni. Igen, leöntöttem. Igen és igen, tudom, hibáztam. De a picsába is már, emberekből vagyunk! Senki sem tökéletes.

- Hogy mit magyarázol? Azt hiszed, pár szó, amit összepakolsz egymás után, értelmes mondatot képez? Vagy bántó és sértő? Még neked van fentebb a pumpa? Anyám meg köszöni, jól van. Gondolom elkezdett csuklani, miután emlegetted. Majd átadom az üdvözleted. Biztosan repesni fog az örömtől, hogy egy hozzád hasonló élőlény számba vette.  - közönyösen beszélt. Szemei nem árultak el semmit, ráadásul rohadtul hidegen és távolságtartóan viselkedett. Meg se lepne, ha karót reggelizne minden egyes napon. Illene hozzá.

- Látom észrevetted, hogy nem zöldség vagyok, azon belül is egy káposzta. - kihúztam magam, mégsem voltam olyan magas, mint szerettem volna. Ez van. Nekem ezeket a lapokat osztották le. Szavaim miatt csak felnevetett, hangjának éle bántotta a fülem. Ebben az emberben semmi empátia, semmi melegség, vagy jó nincsen. De lehet csak túl autista vagyok és vak.

- Pedig nagyon hasonlítasz arra a leveles kecske kajára. Gondolom elrágta már régen azt a szálad, ami a növekedésben segít.

- Végeztél?

- Hála a magasságosnak. - bólintott egyet, válaszom pedig meg sem várva indult el újra eredeti úti célja felé, bármi is legyen az. Ami bevallom, nem is érdekel.

Kidobtam a földre került poharat, majd egy kisebb sóhaj kíséretében ballagtam a kávézó felé, ahogyan azt percekkel ezelőtt is tettem. Csak hát... Egy beszélő, bunkó villanyoszlop utamat állta, ráadásul még eléggé frankón vissza is vágott nekem. És még én vagyok az, akinek fel van vágva a nyelve, huh? Ő még egy új kígyófajnak is beillene, azzal a szép villás nyelvével. Paraszt...

Az ajtó felett lévő kicsi csengő jelezte érkezésemet. A kávé aromájának illata szinte azonnal megcsapta az orrom. Az asztaloknál ülő vendégek halk beszélgetésének moraja, illetve a kicsike rádióból szóló, szintén halk zene csak még otthonosabbá tette az egészet. Most viszont mégsem tudtam egyiknek sem örülni. Jelenleg minden elbaszott mozdulat, vagy rezdülés miatt ideges lettem. És ez mind az Ő hibája. Esküszöm ha tárgy lenne, én a szemetesládára voksolnék. Bár még azokra nézve is sértő ez a gondolatmenet. Egy biccentéssel köszöntöttem pár szinte már törzsvendégnek mondható embert, majd eltűntem az öltözőben. Minden reggelüket itt kezdik, minden alkalommal ugyan azt az italt kérik. Szokásaikat, illetve még a rezdüléseiket is meg tudtam jegyezni azóta. Bár ez remélem nem meglepő. Nem vagyok kukkoló, szimplán csak megtanultam, ki hogyan és mikor.

- Hát neked meg mi bajod van? - felszaladt a szemöldököm, közben szép lassan fordultam munkatársam, egyben barátom felé. Miért van az, hogy minden egyes rezdülésem ismeri? Jelenleg ez is csak kihoz a sodromból.

- Miért érdekel? Menj vissza a pult mögé, nem hagyhatod ott a vendégeket.

- Huh, úgy látom neked is jó volt a reggeled. Ha normális leszel, szólj. Nem tudtam, hogy megjött. - felemelte a kezeit, majd otthagyott engem. Baszd meg te is, LuHan! Húzz fel még jobban, hát persze. Elszámoltam magamban vagy tízig, vettem egy hatalmas levegőt, majd lassan kifújva azt elindultam ki a kicsike helyiségből. Beálltam a pult mögé, tekintetem végigvezetve a kávézón. Nem valami nagy, de nem apró. Szép, fahéj színűek a falak, pár fekete mintával, mely hajtásra emlékeztetett. Kacskaringós szárak, rajtuk pár kisebb és nagyobb levél. Az asztalok fehérre festett, kemény fából készültek, rajtuk egy egyszerű, de nem nagy, mégis a helyhez illő terítő, illetve egy-egy növény kapott helyet. A falon lévő mintákhoz hasonlóan a székek is feketék voltak. A tervező nagyon tudta a dolgát. Látványos és hangulatos, ráadásul a vendégek is kedvesek. Nem véletlen szeretek itt dolgozni. Még ha hosszú is a műszakom. Megejtettem egy apróbb mosolyt. Amilyen ideggel jöttem be ide, az szépen lassan csillapodni látszott. Pedig csak elméláztam. Úgy tűnik, jó hatással van rám a hely.

Az ajtó felett függő a pici csengő csilingelve jelezte, újabb ember érkezett. Az a kicsike mosolyom is eltűnt, ami az imént kúszott az arcomra. Pislogtam párat, hátha csak képzelődöm, aztán nem is Ő az. Ezzel csak egyetlen baj volt... Nem láttam rosszul.

- Jézus... Miért vagy mindenhol, ahol én?

- Ne hidd, nekem olyan öröm Téged látnom. És amúgy is. Én itt dolgozom, neked mi a mentséged?

- Az, hogy szükségem van egy kávéra, sima feketén. Remélem azt már nem borítod rám.

- Neked mégis... Mi a fene bajod van? - elfojtott hangon beszéltem, hiszen nem akartam, hogy más is hallja, éppen min kapunk össze újra. Bár reggel egyáltalán nem érdekelt, se engem, se pedig Őt. Hát ez fergeteges. Tényleg.

- Kérvényt nyújtsak be, vagy esetleg le is térdeljek, hogy végre kiadd amit kértem? - most rajta volt a sor, hogy megemelje szemöldökét. Oh hogy az a... Nyugalom. Semmi baj. Ez egy paraszt. Igen, direkt csinálja. Ebben biztos vagyok. Morogva hátat fordítottam neki, hogy elkészítsem a rendelését. Még mindig nem értem, mi a fene baja van, de mintha az egész világra haragudna. Beleértve most már engem is, mert rám ugyan úgy dühös. Letettem elé a pultra a papírpoharat, majd beütöttem annak az árát. Letette a pénzt, elvette az italt, aztán szó nélkül elindult kifelé. Vissza sem nézett, az ajtó halkan csukódott be mögötte.