Karácsonyom egy másik világban

9.

  Ahogy felkeltem, majd' megfagytam. Valami hideg anyagban feküdtem. Kinyitva a szemem pedig vakító fehérség tárult elém. Egy erdő közepén lehettem, ahol egy kör alakban nem voltak fák, csak akörül. Én itt ültem.
  Gyorsan felálltam, mert elképesztően hideg volt a talaj! A kezemet viszont egy picit visszatettem rá. Fagyasztóan hideg volt, és kissé vizes.
  Aztán rádöbbentem.
  Nem csak elképzelem hogy ez hó. Ez igazi hó! Hihetetlen! Olyan rég nem láttam. Főleg ilyen vastagon, fél méteresen...
  Viszont amennyire ámultam és bámultam, annyira fáztam. Rettenetes hideg volt. Elindultam egy irányba, hátha találok egy kis falut vagy valamit.
  Ujjaim is nagyon fájtak már, cipőm is kissé átázott, akárcsak a zoknim alatt a lábam.
- Hahó? Van itt valaki? - próbáltam kiabálni, viszont alig jött ki hang a torkomon, "köszönhetően" a hidegnek, ahogy megfájdult tőle.
  A fák közt jóval kevesebb hó volt, és az idő is jobbá vált, ahogy sétáltam. Habár még mindig fagyoskodtam.
  Ekkor két férfihangot hallottam.
- Hidd el, a legszebb fenyőt fogom megtalálni! A feleségem és a gyerekek nagyon fognak neki örülni.
- Én meg akkor a második legszebbet. Az én családom a lehető legjobbat érdemli.
  Lassan a hang irányába sétáltam. Próbáltam minél gyorsabban menni, de már nem bírtam sokáig.
- S... Segítsenek... - mondtam a maradék erőmmel.
  Majd összeestem.
  Láttam, ahogy észrevesznek és elkezdenek felém szaladni. Mikor már azt hittem jéggé fagyok, éreztem, hogy felállítanak és egy nagyon meleg, majdnem bokáig leérő kabátot tettek rám. Egy sapkával, sállal, és egy kissé nagy, de jó vastag kesztyűvel öltöztettek fel. Lassan már mozogni is tudtam. Ujjaim még nem tudtam mozgatni, még nagyon fájtak, és torkom sem javult meg ettől.
- Ugye már jobban vagy? - kérdezte az egyik. Barna hajú volt, közepesen hosszú szakállal, ami kiemelte négyzetes alakú fejét. Barna szemei voltak, gömbölyű, piros orral. Fejét egy bundás sapka fedte. Gyengén rábólintottam. - Gyere...
  Felemelt, majd kivezettek engem az erdőből, és szerencsére eléggé fel voltam öltözve ahhoz, hogy már melegem is legyen ebben a fagyos hidegben.
- John vagyok - mutatkozott be út közben a szakállas. - Ő pedig Martin - utalt társára. Fiatalabbnak tűnt, huszon valahány évesnek, ha nem fiatalabbnak. Johnnal ellentétben nem fedte borosta az arcát. Sőt, teljesen csupasz volt. Talán ez tette a kinézetét még fiatalosabbá. Fekete hajával nagyon jól nézett ki smaragdzöld szempárja. - Neked mi a neved?
- Allison - válaszoltam.
- Hogy kerültél ide, ilyen vékony és rövid ruhában, ráadásul egyedül? - érdeklődött Martin.
  Talán őrültnek néznének, ha elmondanám az igazat: hogy apám egy cukor miatt üldözött és fenyegetett azzal hogy megöl, aztán meg megettem a cukorkát, az pedig idejuttatott engem.
- Nos... Volt nekem rendes ruhám, és épp sétálgattam, amikor valaki idejött és fenyegetett engem, hogy bánt ha nem adom oda a ruháim, és így történt...
- És ezeket a vékonyakat miért nem vette akkor el ha annyira kellettek neki?
  Ezzel megfogott. Inkább nem is szóltam. Egész úton nem is szóltam hozzájuk, ők sem hozzám. Ők viszont beszélgettek mindenféléről: a fenyőkről, a hóról, a családjukról, a karácsonyról, mindenről, amiről ezekben az időkben csak lehetett.
  Később beértünk a városba, viszont nem tudtam körülnézni, mivel a második házba beléptünk. Nagyon jó meleg volt. Vagyis jó lenne, ha nem sültem volna már meg a kabátban.
- Martha! Készítsd elő az ágyat. Van egy vendégünk - szólt oda, vélhetőleg a feleségének John. Levette a ruhákat amiket adott, befektetett az ágyba, majd betakart engem.
- Köszönöm...
  A felesége - egy szép, szőke hajú és kék szemű nő - teát adott nekem, közben a két férfi leült. John a mellettem lévő székre.
- Rendben. Akkor meséld el az egész történetet, hogy hogyan jutottál ide.