Karácsonyom egy másik világban

12.

  Amikor felébredtem, láttam, ahogy a halvány, felhő fedte nap fénye borult rám. Nem keltem fel olyan korán - fél tíz lehetett -, mégis nagy csönd volt a lakásban. Szokatlanul nagy csönd.
  Felkeltem, majd kimentem a konyhába, amint megéreztem egy kis finom gofri illatát, és John fogadott engem.
- Áh, jó reggelt, álomszuszék! - köszöntött engem egy nagy mosollyal az arcán. - Kész a reggeli.
- A többiek? - érdeklődtem.
- Martha a dolgozószobában tevékenykedik, a gyerekek pedig a szobájukban játszanak.
- Ahhoz képest elég halkan.
- Megkértem őket arra, hogy legyenek csöndben, amíg alszol. Nem helyes senkit se felkelteni, amíg alszik. Elég nagy bunkóság.
  Bárcsak otthon is így lenne. Engem rengetegszer keltettek már fel, amikor nyugodtan tudtam volna aludni akár délig is. Egyáltalán nem volt megszokott, hogy csöndben van a család reggel.
- Nos... Akkor köszönöm, hogy nem keltettek fel - mosolyodtam el én is.
  John odaadott nekem egy tányért, majd felém tartotta a gofris tálat, amiről elvettem két darabot. Odanyújtott egy üveget, amelyen címke nem volt, viszont felismertem a sötétbarna krémet.
- Ez Nutella?! - Gyorsan elvettem az üveget, majd kerestem egy kenőkést és elkezdtem rákenni a mogyorós masszát.
- Még jobb is, mint a Nutella! Sokkal édesebb, sokkal finomabb, és sokkal egészségességesebb is.
  Kicsit elnevettem magam, ahogy kimondta az egészséges szót.
- Nincs hozzá esetleg tejszínhab? - kérdeztem tőle. A tejszínhab sokkal, de sokkal finomabbá tud tenni egy nutellás gofrit. Ki kéne próbálnotok!
- Dehogynem, a hűtő ajtajában találod - válaszolta John, mire én kinyitottam a hűtőajtót, és kivettem belőle a tejszínhabot. Rányomtam az egyik gofrira, és beleharaptam, miközben a másikra tettem.
- Hű, de finom! - Majd elkezdtem enni az egészet. John egy kicsit nevetett, majd jó étvágyat kívánt nekem és elment a szobájába, ajtaját behajtva.
  Szerettem volna tenni hozzá még valami finomat, epret, szirupot, kakaóport vagy ilyesmit, így elkezdtem keresgélni a polcokban és fiókokban. Mikor az utolsó polcot néztem meg, a végében valami papír hangját hallottam.
  Mi van itt, tejszín? - gondoltam, majd kivettem. És valami olyan dolog volt, amire egyáltalán nem számítottam.
  Egy olyan cukorka, amivel ide eljutottam.
  Hirtelen egy kéz kikapta a kezemből; John jelent meg mellettem.
- EZ nem a tied. Ne használd - figyelmeztetett.
- Egy ilyennel jutottam ebbe a városba! - mondtam el neki.
- És nem érdemes visszatérni. Jobb, ha itt maradsz. Teljesen boldog lehetsz.
  Azt mondta, ezzel nem érdemes visszatérni. Szóval lehetséges. Csak meg kell szereznem, megennem, és már haza is térhetek.
- Kérlek, eszedbe ne jusson ezt megszerezni, főleg ne megenni. Teljesen tönkreteszi az életed. - Közben zsebre tette.
- Ne aggódjon, nem fogom megenni. Nem is kell annyira eltenni.
- Még nem ismerlek eléggé ahhoz, hogy teljesen megbízzak benned - vallotta be. Nem nagyon esett rosszul, teljesen meg tudom érteni. És én is úgy éreztem, ahogy ő.
- Hát rendben. Elnézést, hogy így keresgéltem - kértem tőle bocsánatot, amelyre ő egy kis bólintással válaszolt.
- Ne próbáld megkeresni. A te érdekedben mondom ezt.
  Sóhajtottam egyet. Meg kell szereznem azt a szert. Ha nem is most megyek el, de jó lenne, ha már nálam lenne. Szeretném, ha bármikor hazajuthatnék.
  John visszasétált a szobájába, ajtaját most becsukta. És úgy gondoltam, sunyiban majd körülnézek ott. Csak hogy megszerezzem.