Karácsonyom egy másik világban

1.

  A környék ugyanolyan száraz, unalmas és többszínű volt, mint mindig. Az ég is szürke felhőktől volt eltakarva, mégsem esett belőlük semmi. -5C° lehetett, szóval simán eshetett volna a hó. De nem így történt.
  Otthon ücsörögtem, a meleg lakásban, egy jó forró kakaót szürcsölgetve a kedvenc bögrémből, amire piros színnel a "Ne zavarj, iszok!" feliratot nyomtatták rá. Vagy festették. Vagy fogalmam sincs, hogy csinálják a bögréket.
  Egyedül voltam itthon. Vagy legalábbis olyan érzésem volt. Olyan békés egyedül lenni...
  Ez az érzés viszont csak addig tartott, amíg az öcsém ki nem rontott a szobájából.
- Jácccunk? - mosolygott rám szélesen, és ejtett ki egy "tssz" helyett három "c" betűt.
  Kicsit kilöttyentettem a kakaót a terítőre ijedtemben.
- Áh! Francba... - Letettem a bögrét, majd elővettem egy nedves rongyot és elkezdtem feltörölni.
  A kistesóm, Timmy éppenséggel 7 éves, 10 évvel fiatalabb mint én. Velem ellentétben nem sötét, hanem inkább világos barna haja van, szép kék szempárral. Sokkal szebb, mint az én fekete szempárom. Benne az ártatlanságot, a barátságot és segítőkészséget látták meg. Bennem... Leginkább ürességet. Mintha nem lenne bennem élet. Ez viszont csak akkor volt, amikor másokkal voltam, nagy tömegben... Olyankor megszólalni is alig merek. Inkább csak elhúzódok a tömegen belül oda, ahol a legkevésbé látnak - ha persze nincs meg rá a lehetőségem, hogy elmenjek, és egyedül legyek. 
- Most nem, nem játsszunk. Egyedül szeretnék lenni - válaszoltam.
- De léccci, játsszunk!
- De "léccci" hagyj egyedül!
  Majd olyan fejet vágott, aminek nem tudtam ellenállni. Ajh, hogy miért nehezíti meg a dolgom...
- Rendben, mit akarsz?
- Csináljunk hót!
- Úgy érted, havat - javítottam ki. - És hogyan szeretnéd, Mr.Hófehérke? - találtam ki neki a becenevet.
- Az Dr.Havasfekete!
- Oh, bocsánat, Mrs.Havazásszürke! - hajoltam meg előtte. Majd nevettünk egy jót. Habár én mindjárt felnőtt vagyok, ő meg még kisgyerek, szeretek vele viccelődni és szórakozni. Mégiscsak a kisöcsém!
- Keverjük össze a porcukrot és a cukrot! Jeget is tegyünk hozzá. A kockacukor az enyém! - vágott ravasz képet.
- Rendben!
  Elindultam a konyhába, és levettem az egyik polcról a porcukrot. Letettem a pultra, majd láttam a spejzba menet, hogy Timmy ugrál a polc mellett.
  Odasétáltam mellé, majd levettem a kristálycukrot.
- Hé! Már majdnem elértem!
- De nem érted el - válaszoltam, mire ő kinyújtotta a nyelvét. Én is kinyújtottam rá az enyém.
  Kikapta a kezemből, majd kiszaladt a konyhába.
- Esik a hóóó! - kiáltotta.
  Majd hallottam egy csattanást. Mire kiléptem, Timmy hassal a földön feküdt, a cukor pedig kissé kiszóródott.
- Mit mondtam neked arról, hogy a házban nem futkározunk?
- Ajh, olyan anyáskodó vagy! - nyafogott.
- Én csak vigyázok rád. - Felemeltem őt, majd megkértem őt, hogy hozza ide a seprűt.
- Miért én?
- Mert te szórtad ki. Örülj neki, hogy nem neked kell felsöpörnöd!
  Az öcsém elindult, közben mormogott valamit, viszont tudtam, hogy nem haragszik rám.
  Amíg elővettem a lapátot, hallottam, hogy egy autó áll meg előttünk.
  Hmm? Ki jöhetett? Anya dolgozik, nem jöhetett ilyen korán... - gondoltam, majd kinéztem az ablakon. Ismerős volt a furgon. Túl ismerős... Ez nem lehet!
- Timmy, gyere! - siettem oda hozzá  majd megfogtam a kezét, és bementem vele a dolgozószobába. Egy ablaka volt, viszont az is a hátsó kertre, nem pedig az utcára nyílt.
- Mi az? Épp megtaláltam a söprűt.
- Apa az...
  Erre ő is megijedt egy kicsit. És csendben maradt. Akárcsak én.
  Hallottuk a csengőt. Mozdulni viszont nem mertünk. Nem vagyunk itthon!
  Vártunk egy kicsit. Aztán megint csöngetett. Kicsivel később megint. Mikor megy már el?!
  Aztán csak feladta. Hallottuk őt az autójába beülni, majd elhúzni a csíkot.
  Kijöttünk a szobából.
- Mit kereshetett itt? - kérdeztem, már-már költői kérdésként. - Timmy, hol a seprű?
- Itt! - adta át nekem.
- Köszi.
  Elmentem a konyhába, és felsöpörtem a cukrot. A seprűt nem tettem el, mivel tudtam, hogy fog kelleni. Igazam volt.
  Egy órával később tiszta kupi lett, ahogy Timmyvel néha kiöntöttük a cukrot.
- Nem akarok megint sepregetni... - ültem le egy székre.
  Timmy volt olyan aranyos, hogy felajánlotta, hogy ő megteszi. Amit persze meg is köszöntem.
  Bementem a szobámba, és elkezdtem telefonozni. Jobb dolgom úgyse nagyon van. Az öcsém is elvan egymagában.

  Pár óra múlva, mint ahogy arra számítani lehetett, anya hazaért a munkahelyéről. Levette kabátját, sálját, kesztyűjét, és Timmy boldogan rohant oda hozzá. Szerette anyát. Nagyon.
- Mi a helyzet? - kérdezte a fiától. Ő pedig elmondta neki, miket rajzolt, illetve alkotott, beleértve a műhavat. Én is odamentem hozzá, viszont mielőtt belekezdtem volna a mondandómba, megvártam, amíg abbahagyják a cseverészést.
  Leültünk az asztalhoz, majd végre bele tudtam kezdeni a mondandómba. Ami nem is volt olyan sok... Csupán egy mondat:
- Anya... Apa eljött ide.
  Ha valamivel le lehet őt sokkolni, az apa szóba hozatala.
- Na jó, ezt muszáj most megbeszélnünk...