Karácsonyom egy másik világban

11.

  Nem hittem volna, hogy az idei karácsonyomat egy teljesen más családdal fogom tölteni. Egy olyan családdal, akikkel nemrég találkoztam, és már jobb kapcsolatban vagyok, mint a sajátommal (Timmyt leszámítva, imádom az öcsikém). Bár még nem voltam benne biztos, hogy tényleg így lesz-e. Két hét alatt elég sok dolog történhet meg.
  Annyi biztos, hogy egy ideig itt leszek. Fogalmam sincs, hogy juthatnék haza. Az is kérdéses, hogy mi ez a hely. Még az itt lakók se tudják, az a legrosszabb...
  Jelenleg John családjával sétálgattam a kicsi városban. Kaptam pár ruhát is, nehogy megint megfagyjak a kinti hidegben. Velünk jött Martha és két kisfia, egy tíz és egy nyolc éves kölyök is (Martinnak valami fontos dolga akadt, így ő sajna nem tudott velünk jönni sétálgatni). Egyikőjük, az idősebb, leginkább az anyja vonásait örökölte, a másik pedig főként az apjáét. Úgy különböztek, mint a nap és a hold.
  Estefelé járt már az idő, a város is fényekben úszott. Elképesztően szép látvány volt. A házak, a kerítések, a növények mind gyönyörű, színes égősorral voltak kidíszítve. Még az utcalámpákra is egy-egy mintát tettek ki, amire szintúgy égősorokat raktak, amelyek viszont egyszínűek voltak: vagy arany, vagy ezüst fényűek.
  A város közepén egy kisebb körút állt, a közepe üres. A havat innen eltakarították, csak a kemény föld volt ott.
- Itt meg mi lesz? - érdeklődtem.
- Egy hatalmas karácsonyfát fogunk elhelyezni ide - magyarázta John. - Az egész város itt lesz, hogy megnézhesse, és hogy fel is tudják díszíteni.
- Jó sok munka lehet.
- Az is. Attól félünk mindig, hogy ne ütközzünk össze másokkal.
- Miért, milyen technikát használtok hogy felérjetek a csúcsára és úgy díszítsétek?
- Most viccelsz, hogy nem tudod? - Megráztam a fejem. - Repülünk.
- Repülővel meg helikopterrel?
  Az előbb ő nézett engem hülyének, most meg én őt.
- Azok mik?
- Mindegy, hagyjuk. Hogy csináljátok akkor?
- Szárnyakat növesztünk - válaszolt könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Kíváncsi vagyok, melyikünk őrült meg.
  Egy ideig nem is szóltam. Komolyan, hogy tudnának szárnyakat növeszteni? Gondolom nem angyalok, akkor mégis hogy lehetséges?
  Mindegy. Nem gondolkodtam el ezen. Nem foglalkoztam vele. Inkább a gyönyörű várossal, amelyet nem mindig látni.
  Később elmentem a kisebb rétre, ahol korábban megtalált engem a két favágó. És a csillagokat bámultam. Olyan sok fényszennyezés van ebben a városban - és nem csak itt, a városban ahol lakom is ez a helyzet -, hogy a csillagokat szinte soha nem látni. Most viszont figyelhettem őket. Kár, hogy hullócsillagokat ilyenkor nem látni. És az is kár, hogy nem tudom a csillagok helyét. Hogy hol lenne az est-hajnal csillag, hol a csillag, amely megmutatja merre van észak, és a csillagképekhez sem igazán értettem. Azt viszont tudtam, hogy a csillagok gyönyörűek az esti égbolton. És a legjobb, amikor telihold van. Olyan szép a telihold! Még az eget is sokkal csodásabbá teszi.
  Ha tudtam volna, leültem volna, és úgy figyeltem volna őket. De csak ácsorogni tudtam. És arra gondolni, hogy ez lesz az első - viszont biztosan nem utolsó - éjszakám, hogy anyukám és az öcsém nélkül, egy teljesen más házban fogok ma este aludni, reggel felkelni és elkezdeni a napot.