A szerelem veszélye-Draco Malfoy

Tizenhetedik Fejezet

A szerelem egy teljesen megmagyarázhatatlan érzés. Nem tudod leírni, pontosan miért van benned az, ami, miért húz egy elemi erő szerelmed alanya felé, mitől remegsz meg, ha rá gondolsz. Egyszerűen csak tudod. És a szerelem nem olyan, mint a könyvekben. Nem tiszta, egyszerű és mesebeli. A szerelem fáj, a szerelem felforgatja a világodat, arra kényszerít, hogy megkérdőjelezz mindent, amiben valaha hittél. Szenvedélyes lépésekre késztet, és az őrület határára kényszerít, elfeledtet veled mindent- a jót és a rosszat is. Nem mindig abba szeretsz bele, akibe kéne. De ez nem azt jelenti, hogy az érzéseid nem teljes értékűek, sőt... Ezáltal csak felfokozódnak. Még ha csak utólag is jössz rá, sok fájdalom árán. De akkor sem fogod bánni egyetlen percét sem. Innen fogod tudni, hogy igazi volt. 

 A nyári szünet a legtöbb diákot örömmel és boldogsággal töltötte el. Várták, hogy kiszakadjanak a rengeteg bájitaltannal és varázslásórákkal teli mindennapokból. Annak szentelhették idejüket, aminek csak akarták. Természetesen voltak kivételek, akiknek a szünet nem csodás lehetőségeket tartogatott. Harry, Ron és Hermione például folyamatosan aggódtak. Bizonygatták, hogy nincs mitől tartanom, de tudtam, hogy csak meg akarnak védeni. Ahogy a szüleim is. És Draco... És ezt gyűlöltem. Megígérték, hogy mindenről tájékoztatnak, amiről tudnom kell, valami mégis azt súgta, hogy ez csak egy újabb kegyes hazugság. Bár Harry nagy megdöbbenésemre - és örömömre - tudtomra adta, hogy nem bánja, ha az érzéseimet követem, tudtam, hogy nem várhatom el tőle, hogy ezek után mindenbe beavasson. Úgy éreztem, kezdem őket elveszíteni. Így egy cseppet megnyugtattak, amikor levelet kaptam Rontól, hogy töltsek náluk pár hetet az Odúban. Miután tájékoztattam a szüleimet a dologról, baglyot küldtem a válasszal. 

 A Dracoval váltott csók után úsztam a boldogságban, mely addig a pillanatig ismeretlen volt számomra. Egyszerre tűnt helyesnek és helytelennek. Szenvedélyesnek és gyengédnek. Varázslatosnak és emberinek. Akkor, ott, a peronon mintha megállt volna körülöttünk a világ. Csak ő volt, és csak én, és az ajkaink tánca. Ahogy belemosolygott a csókba, majd megsimította az arcomat hideg kezével, miközben mélyen a szemembe nézett, éreztem, hogy vesztettem. Vesztettem, hiszen teljesen a feje tetejére állította a világomat, és tudtam, hogy ez vagy életem legjobb döntése volt, vagy a legrosszabb. Ám nem érdekelt, így visszafordíthatatlanná tettem, amikor kimondtam, mit érzek iránta. Nem rendített meg, hogy nem viszonozta hasonló szavakkal, mivel a tekintete árulkodott. 

 Egész úton a felhők felett éreztem magam. Beszélgettünk, őszintén és ezúttal gátlások nélkül. Ha kételkedtem is valaha abban, hogy még tud meglepetést okozni a személyiségével, hát rám cáfolt. Nem gondoltam volna, hogy fogom még szebbnek látni ezüstösen ragyogó szemeit, hogy az addiginál is jobban ámulatba tud ejteni ajkainak vonala, a kócos, szőke haja... A szavai, a beszéde, az érintése... Rémisztő és lebilincselő érzés volt, ahogy szépen, lassan egyre inkább a hatása alá kerültem. És tudtam, hogy nincs visszaút. Végleg bezárult mögöttem az ajtó. Akkor azonban még fogalmam sem volt arról, hogy döntésemmel milyen következmények járhatnak. Hogy a világom nem csak képletesen fordul a tetejére. Ha tudtam volna, ha legalább csak sejtem... Akkor sosem megyek Draco Malfoy közelébe. 

 Azon a napon, amikorra elígérkeztem Ronékhoz, várt rám még egy nagy feladat. És ez jobban megijesztett, mint a jegy a csuklómon, vagy az érzéseim. Tudtam, hogy nem halogathatom a végsőkig, hogy képtelen leszek megtenni ezt a lépést, legszívesebben mégis addig húztam volna az időt, ameddig csak lehetséges. Meleg, napsütéses idő köszöntött ránk, a hatalmas ablakok szivárványként szűrték meg a világosságot, megtöltve a konyhát élettel. A bőröndöm és a legtöbb holmim odafent várt útra készen, mivel felkészültem arra az eshetőségre, ha azonnal el kellene hagynom a házat. Számító lépés? Talán. Nem volt időm analizálni magam. Az idegesség átjárta minden porcikámat, a szívem a torkomban dobogott, ahogy szüleimhez léptem, szándékosan kerülve a tekintetüket. Nem álltam készen csalódott, esetleg megvető tekintetükre, ahogy közlöm velük, hogy beleszerettem abba, akitől óvva intettek.